2023-ban a Magyarország Cukormentes Tortája versenyben a harmadik díjat Raffer Gabriella, a salgótarjáni G&D Kézműves Cukrászda cukrásza érdemelte ki a „Randevú” torta megalkotásáért. Gabriella alkotásának egy korábbi vátozatával megnyerte a Magyarország Cukormentes Tortája háziversenyét. Ezt követően a Magyarország Tortája verseny kétszeres győztesével, Szó Gellérttel együtt nevezett a profi cukrászoknak szóló cukormentes torták versenyre. 

A wellness hétvége elvileg a pihenésről szól. A kikapcsolódásról. Arról, hogy az ember köntösben mászkál, órákra elveszíti az időérzékét, és komoly döntéseket csak olyan szinten hoz meg, hogy szauna vagy gőz. A félpanzió pedig ennek a netovábbja: reggeli, vacsora, közben semmi felelősség.
Na igen. Elvileg. Mi Tomival  már rég tudjuk: a félpanziós wellness nem pihenés, hanem stratégiai hadművelet is. Csak itt nem térképekkel, hanem szénhidrát-számolással, inzulinadagokkal és egy szenzorral a főszerepben, ami éjszaka pontosan akkor szólal meg, amikor az ember azt hinné, végre alszik.

A történet a svédasztalos vacsoránál kezdődött. Azon a ponton, ahol minden cukorbeteg fejében egyszerre indul el a matek: hús, köret, szósz, „ebből csak egy kicsit”, meg az elmaradhatatlan desszert, amit az ember már akkor kinéz magának, amikor még a levesnél tart. Tomi pedig, mint rendes, felelősségteljes cukorbeteg, előre gondolkodott. Már a szobában számolt, mérlegelt – majd előre beadta az inzulint. Mert így tanulta. Mert így szokta. Mert normál körülmények között ez működik. Csakhogy a svédasztal nem normál körülmény. Jött a teltségérzés. Az a kellemetlen felismerés, amikor az ember rájön, hogy az elméleti vacsora sokkal nagyobb volt, mint amit a gyakorlatban be tud fogadni. A tányéron maradt étel, a desszert pedig átkerült a „majd holnap” kategóriába. Az inzulin viszont már bent volt. A szénhidrát nem.

„Nem baj, majd figyelünk” – mondta Tomi. Én meg bólogattam, mint aki pontosan tudja, hogy ez a mondat általában hajnali jelenettel végződik. A helyzetet tovább bonyolította a nap ezt megelőző része. Wellness. Medence. Szauna. Gőz. Lazulás. Ami csodás – csak közben a meleg, a relaxáció és a minimális mozgás is csökkenti a vércukorszintet. Ezt az apróbetűs részt ritkán emlegetik, pedig cukorbeteg szemmel ez kulcsfontosságú. Éjszaka aztán megszólalt a szenzor. Nem hisztérikusan, nem drámaian – csak épp elég hangosan ahhoz, hogy az ember azonnal tudja: baj van. Kettes cukor.
Nem romantikus, nem hősies, csak egyértelmű következménye annak, hogy túl sok inzulin találkozott túl kevés vacsorával, plusz egy egész napos wellnessprogrammal. Ilyenkor nincs pánik, csak rutin. Gyors szénhidrát, mérés, várakozás. És közben az a klasszikus diabfeleség-gondolat: „megint tanultunk valamit”. Természetesen a mentsvár csoki ott volt a táskában, otthonról hoztuk. 

A tanulság ezúttal egyszerű, mégis fontos. Svédasztalos vacsoránál igenis lehet kivételesen praktikusan gondolkodni. Nem kötelező mindig előre szúrni. Sőt, bizonyos helyzetekben kifejezetten okosabb az étkezés után, amikor már pontosan tudjuk, mennyi lett az annyi. Főleg akkor, ha aznap wellness, szauna, gőz és mindenféle „észrevétlen cukorcsökkentő” program is szerepel a napirenden. Mert a félpanzió cukorbeteggel nem csak arról szól, hogy mit eszünk, hanem arról is, mit csináltunk egész nap. Hogy mennyit pihentünk. Mennyit izzadtunk. Mennyire engedtük el magunkat. Ezek mind számítanak – akkor is, ha a prospektus szerint ez csak „relax”.

A végére pedig újra ugyanoda lyukadok ki, ahova mindig: egy félpanziós wellness hétvége cukorbeteggel nem sima kikapcsolódás. Hanem túlélőtábor. Csak itt nem bogarakat eszünk, hanem gyors szénhidrátot hajnalban, és nem sátorban alszunk, hanem puha hotelágyban, szenzorral a karban. De túléljük. Tanulunk belőle. És legközelebb már egy kicsit okosabban ülünk le a svédasztalhoz.
Vagy legalább közelebb tartjuk a mentsvárcsokit az éjjeliszekrényhez.