Van egy mondat, ami azóta rendszeresen elhangzik nálunk, mióta a gyerek megtanult rendesen beszélni. Nem az, hogy „anya, éhes vagyok”, nem is az, hogy „még egy mesét”. Hanem ez: „Apa, jól vagy már?” Hároméves hang, kicsit aggódó, kicsit parancsoló, ahogy csak egy óvodás tudja. És ebben a kérdésben benne van az egész életünk. A cukor. A diabétesz. Tomi. Mi. Az a furcsa, láthatatlan harmadik, ami mindig ott ül köztünk a kanapén. Amikor Tomival összekerültünk, a cukorbetegség már rég nem volt új neki. Nekem viszont igen. Az elején persze azt hittem, ez majd olyan lesz, mint egy jól beállított mosógép: néha pittyeg, de alapvetően teszi a dolgát. Aztán gyorsan kiderült, hogy ez inkább egy folyamatos improvizáció. Számolás, korrigálás, újraszámolás. „Most fent van.” „Most esik.” „Most várunk.” „Most eszünk.” Egy külön nyelv, amit meg kellett tanulnom, és amit aztán – teljesen észrevétlenül – a gyerek is elsajátított. Gellért három éves. Nem tud még olvasni, de pontosan tudja, mit jelent az, hogy „apa cukra alacsony”. Tudja, hogy ilyenkor nem viccelünk. Tudja, hogy ilyenkor apa kicsit más. Lassabb. Vagy épp idegesebb. Tudja, hogy ilyenkor előkerül a szőlőcukor, a kis doboz, amiből „apa édességet ehet, de ő nem”. És ezt valahogy teljes természetességgel elfogadja. Nincs benne dráma. Csak rend.