Van az a pont, amikor az ember már reflexből keresi a telefonját, mert hall valami csippanást. Csak épp a zsebében nincs értesítés, a Messenger sem ugrott fel, és a gyerek sem dugdosta a sípoló LEGO-s vonatot a fülembe. Nem, ez Tomi vércukorszenzora, a kínai csoda, ami úgy dönt, hogy a legképtelenebb helyzetekben ad hangot annak, hogy “hé haver, valami nem stimmel a glükózfronton!”

Na persze az ilyen mindig ott, történik,  ahol az ember a legkevésbé számít rá. A legtipikusabb persze az éjszaka. Amikor végre elalszunk, miután Gellért befejezte a „még egy pohár vizet, anya, de most tényleg utoljára” maratont, és Tomi már félálomban szuszog, na akkor csip-csip. A szenzor ilyenkor úgy viselkedik, mint egy túl aktív kisgyerek az Agymanók központjában. Én komolyan úgy képzelem: ott ül egy miniatűr ügynök, headsettel, pörög a monitor, majd jelent:
– Hahó, főnök! Vércukor zuhan! Küldjetek azonnal egy banánt, vagy legalább egy szőlőcukrot!

És persze nem egyszer jelez, hanem olykor óránként, vagy még gyakrabban. Amíg mi zombiként próbálunk pihenni, ő teljes koncerteket ad. Az egyetlen pozitívum, hogy már nem is kell ébresztőóra. A szenzor úgyis felkelti az egész családot. Aztán megvan az „ élmény”, amikor valaki hangosan zörög a cukorkás papírral a színházban? Mindenki hallja, mindenki feszeng, de senki nem meri szóvá tenni. Történt, hogy az óvodai szülői értekezlet közepén, amikor épp arról van szó, nagyon fontos lenne, ha minden gyerek hozzon váltócipőt, és hogy az őszi szüreti mulatságra szívesen fogadnák kézműves termékeket,  abban a pillanatban jön a jelzés. Először finom kis pittyenés, majd még egy, végül olyan, mintha Tomi a NASA irányítóközpontjában ülne és indulna a rakéta.  Az értekezlet végére már az egész szülői közösség tudja: nemcsak váltócipő kell az oviba, hanem tartalék szőlőcukor is.

Nem unalmasak a randijaink sem. Elmentünk moziba. Ritka alkalom, gyerekfelügyelet is megoldva, mi pedig végre kettesben. Persze éppen a film csúcspontján, amikor a főhős vallomást tesz, vagy az akció robban a vásznon – na, akkor jön a szenzor. Az egész terem csöndben, csak a vászon vibrál, és hirtelen: PIIIIP-PIIIP.
Az emberek összerezzennek, valaki azt hiszi, tűzriadó van, mások a telefonjukat kapkodják elő. Tomi pedig higgadtan előveszi a csokiját. Nekem ilyenkor mindig az Agymanók jut eszembe: ott ül az ügynök, izzad a központban, és ordít:
– MOST, MOST, MOST! Ha most nem eszik egy kis szénhidrátot, vége mindennek! Hitchcock se tudta volna jobban időzíteni a feszültséget. A legszürreálisabb jelenet a játszótéren esett meg. Gellért, a hároméves gyorsnaszád, sprintel kifelé a kapun, mi pedig utána. Tomi fut, én futok, mindenki fut. És akkor csip-csip… A fejemben a  szenzor is fut velünk:
– Hé, lassítsatok, a vércukor lemaradt!

Most gonosznak érzem magam. A szenzor olyan, mint egy túl lelkes testőr: lehet, hogy néha kínos, amikor minden lépésünket kommentálja, de inkább így, mint hogy egyszer ne szóljon, amikor tényleg kellene. Egyébként újítottunk, a mostani nem csipog, hanem úgy zizeg, rezeg berreg, mintha egy ütvefúró szólalna meg Tomi táskájában. Minőségi csere… Olykor lelkiismeretfurdalásom van, hogy amikor meghallom a hangját gyakran idegesít. Pedig valójában hálás vagyok ennek a masinának. És a tudománynak. Hálás vagyok mindenért, ami segít a férjemnek.