Cukkerberg

Testkép

2022. szeptember 26. - szabari.betti

claire_peyton_620px.jpg

Ha tizenöt évvel ezelőtt megkérdeztél volna, nem akarok-e inzulinpumpát használni pen helyett, otthagytalak volna. Ha megkérdeztél volna, hogy igazán jól érzem-e magam a bőrömben, kinevettelek volna. Akkoriban úgy éreztem, az étrend-kultúra és a szépségipar is azt sugallja nekem, hogy a méretem nem kívánatos. Azt éreztették, hogy a nem tökéletes alakú nők nehezebben találnak szerelmet, hogy nekik keményebben kell edzeniük és egészségesebben kell táplálkozniuk ahhoz, hogy jól nézzenek ki. A média azt sugallta nekem, hogy a jó nők nem viselnek kanült, és nem hordanak 0-24-ben magukon egy kütyüt. A cukorbetegség nem lehet a mindennapi élet része. Nyilvánvalóan nem ez volt a direkt üzenet, de a 15 éves énem számára mégis ezt jelentette, amit a magazinokban, tévében és a hírekben látott. Felnőni, átvészelni egy pubertást és az összes vele járó változást eleve nem egyszerű, de adj hozzá egy krónikus betegséget, aminek adott esetben látható jelei is vannak, és az egész még tovább sokszorozódik.

Számítanak a körülmények. A testképünkkel kapcsolatban az a helyzet, hogy nagyon sok tényező tud minket befolyásolni akár pozitív, akár negatív irányba: hogyan nevelkedtél, kik a barátaid, milyen városban élsz, milyen erőforrásokkal rendelkezel. Ez mind a része annak a zűrzavaros egyenletnek, amely a testünkről alkotott véleményünket létrehozza. Számomra az 1-es típusú diabétesz diagnózis nagy esemény volt, ami még a korábbinál is negatívabb testképhez vezetett. Egyrészt haragudtam a szervezetemre, hogy úgymond "lemondott rólam" (ma már nem így gondolom, de akkor teljesen így éltem meg), másrészt úgy éreztem, megbélyegez a betegség a tűszúrások nyomaival, a sebekkel, a kötelező injekciókkal és vércukormérésekkel. Természetesen ekkor még hallani sem akartam az inzulinpumpáról, mint lehetőség, épp elég volt a többit elviselni. A tinédzser éveim alatt sokszor előfordult, hogy küzdöttem a testképemmel, és próbáltam elrejteni a cukorbetegséget. Volt, hogy órákon keresztül nem ellenőriztem a vércukrom, ha olyan társaságban voltam, ahol nem akartam, hogy tudjanak a dologról. Sokszor csak a wc-ben mertem beadni magamnak az inzulint, hogy mások ne lássák. Nagyjából 24 éves korom körül jöttem rá, hogy nem szégyen másnak lenni. Annyi éven át aggódtam és szorongtam amiatt, hogy az emberek mit gondolnak a betegségemről és az emiatt használt eszközökről, hogy közben teljesen elfelejtettem azt végig gondolni, hogyan tekintek rájuk én magam.

Váltás. Akkor győztem le a hiúságomat és a bizonytalanságomat a diabétesz külsőségeivel kapcsolatban, amikor egyre kaotikusabbá vált az anyagcserém a penes kezelés mellett, kiszámíthatatlan volt a vércukrom, magas volt fél éven keresztül a hemoglobinom, és még egy szövődményvizsgálatra is el kellett mennem ezek miatt (szerencsére negatív lett). Nagyon nehéz időszak volt, és tudtam, hogy számomra az inzulinpumpa lenne a megoldás. Képtelen voltam ugyanazokban az időpontokban, ugyanannyit enni, sokszor fel sem keltem reggelizni, ami penes kezelés mellett elég halálfejes. De hát a pumpa látszódik. És ez volt az, ami miatt több, mint egy évtizeden keresztül hadakoztam ellene. Nem akartam, hogy a tűszúrások és sebek után egy ezeknél még sokkal feltűnőbb és látható jele legyen annak, amivel együtt élek. Nem akartam, hogy tudjanak róla, és ne adj isten, elkezdjenek sajnálni emiatt. Kizárólag azzal foglalkoztam, hogy mások mit gondolnak, de közben tudtam, hogy itt már a saját egészségem a tét. Szerencsére emiatt végül mégis a váltás miatt döntöttem. Szilárdan hiszek abban, hogy mi vagyunk saját magunk legkeményebb kritikusai, és amiben bizonytalanok vagyunk, az sokszor nem is nyilvánvaló vagy észrevehető egy idegen szem számára. Szeretném megosztani veletek a három legfontosabb gondolatomat, amelyek segítettek / segítenek (hiszem, hogy ez sosem lesz egy véglegesen lejátszott harc nálam) legyőzni a diabétesz és a testem elfogadásával kapcsolatos küzdelmemet:

Nem te, hanem ők: ezt a gondolatot a legnehezebb érvényesítenem a mindennapok során. Még mindig tanulom kicsit, és újra és újra döbbenek rá arra, hogy nem tudjuk irányítani mások cselekedeteit vagy gondolatait. Az emberek természetesen kíváncsiak. Számunkra a tűk, vezetékek és eszközök megszokottak, természetesek. Sokak számára azonban ez az első alkalom, amikor meglátják a testünkön a pumpát vagy a szenzort, vagy hallanak arról, hogy valaki hozzánk hasonlóan cukorbeteg. Azért bámulnak, mert kíváncsiak, és ez valami új a számukra. Az emberek olyan dolgokat néznek meg, amelyek ismeretlenek a számukra, és kérdéseket tesznek fel (akár durvákat, akár nem), ha nem tudják, miről van szó! Ezekben a pillanatokban nekem néha nehéz legyőzni az ítélkezéstől való félelmet, de megtanultam időt szakítani az "edukációra", vagy egyszerűen csak visszamosolyogni, ha megnéznek. Kérdezd meg őket, szeretnének-e többet megtudni! Vagy hagyd, hogy nézzék, ahogy inzulint adsz. Hadd tegyenek fel kérdéseket. Ez eleinte nehéz volt számomra, de őszintén rájöttem, hogy az emberek 99%-a elfogadja ezt az ajánlatot, és értékelik a nyitottságot! És a lényeg: közös érdekünk, hogy az emberek kérdezzenek, mi pedig válaszoljunk nekik legjobb tudásunk szerint. Így ők nem lesznek zavarban az ismeretlen eszközök és fogalmak miatt, sokkal természetesebben viszonyulnak a cukorbetegséghez, mi pedig egy biztonságosabb közegben élhetjük hétköznapjainkat, ha a minket körülvevők ismerik a diabéteszt, és a vele járó dolgokat.

Én, én és én: ahogy mondtam, a nap végén TE vagy saját magad legkeményebb kritikusa. A testkép bizonyos értelemben vicces, mert a legkiszolgáltatottabb helyzetben láthatjuk magunkat. Tinédzserkorunkban annyi időt töltöttünk a testünk nézegetésével, hogy óhatatlanul találtunk olyan dolgokat, amelyektől megválnánk – pattanások, szeplők, anyajegyek, dudorok... De emlékszel a barátaidra? Egyszerre csupán néhány órát töltenek veled. Megígérhetem neked, hogy amikor a barátok vagy idegenek meglátnak, az utolsó dolog, amire gondolnak, azok a fent felsorolt dolgok.

Kemény igazság:  nyilván ezt a legnehezebb lenyelni. Elfogadni, hogy valójában mások vagyunk. Lehet, hogy másképp nézünk ki, mint a megszokott. Ez az elképzelés, ez a mi valóságunk, és két választásunk van: vagy harcolunk ellene, vagy megyünk vele tovább! Ez nem azt jelenti, hogy úgy állunk hozzá, hogy jaj de jó ez a diabétesz, vagy ez nem is olyan nagy ügy. Sokkal inkább annak az elfogadása és megértése, hogy ezzel foglalkoznunk kell rendszeresen, de mellette ugyanúgy élhetjük az életünket. Megbékélhetünk a testünkkel, vagy harcolhatunk ellene a végsőkig. De akkor saját magunk ellen küzdünk, annak meg mi értelme? Természetesen félreértés ne essék, nem vagyok elragadtatva attól, hogy kaptam egy olyan "bőröndöt", amivel egész életem során foglalkoznom kell az életben maradás érdekében. De aztán arra gondolok, hányszor koncentráltam arra, hogy eltitkoljam a diabéteszem ahelyett, hogy szórakoztam volna. Hányszor hanyagoltam el az egészségem és sodortam magam veszélybe azért, mert olyan akartam lenni, mint a többi gyerek. Mennyi stresszt okoztam a környezetemnek azzal, ahogy azt nézték, utálom magam és a testem egy olyan dolog miatt, amit nem tudok irányítani. Meg kellett tanulnom a megbocsátást. Megbocsátani a testemnek, a szervezetemnek, és inkább elkezdeni dolgozni vele, nem ellene.

Különbség. Ezután a felismerés után, valamint a pumpára (és most már szenzorra) való átállás után kezdtek szertefoszlani a testemmel kapcsolatos bizonytalanságaim, és már viccelődni is tudok azon, hogy lényegében egy kiborg lettem. Egy ideig a pólóm alá rejtve hordtam az inzulinpumpát, hogy ne látszódjon, de mára erről is leszoktam - sokkal kényelmesebb az övemre csatolva viselni, és a kollégáim sem néznek furcsán meeting közben, hogy a dekoltázsomban turkálok. Alapvetően már nem hoz zavarba, ha megbámulják a kis alkatrészeimet, és kérdeznek róla. Sokkal kevésbé érdekel, hogy az emberek mit gondolnak a külsőmről, és arra koncentrálok, hogy aki érdeklődik, az alapvetően csak kíváncsi és bizonytalan. Tulajdonképpen szeretem megnyugtatni az embereket azt illetően, hogy mi sem vagyunk annyira mások, mint bárki más. Minden nap megküzdünk azért, hogy életben tartsuk magunkat, és ha belegondolunk, ez valahol csodálatos dolog! A pozitív testkép megszerzéséhez időre van szükség, és sok önmagadba vetett hitre. Én is még bőven tanulom ezt, és rajta vagyok ezen az úton, de napról napra érzem, hogy mindig egy kicsit kevésbé nehéz. Kérlek, szeresd magad. Ígérem, az élet így sokkal élvezetesebb lesz, ha  nem azon aggódsz, mit szólnak a külsődhöz idegen emberek! Táncolj, nevess, utazz, és hagyd, hogy nézzenek a kanülökkel, pumpákkal, szenzorokkal együtt. Ez is te vagy.

 

PS: a képen egy 2015-ös kampány egyik fotója látható, ahol egy egész naptár készült az eszközeiket megmutató cukorbeteg emberek fotóiból.

 

A bejegyzés trackback címe:

https://cukkerberg.blog.hu/api/trackback/id/tr5717939952

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása