Az utazás nekem mindig egy kicsit szabadság. Kiszakadás a rutinból, új helyek, új ízek, új élmények. De közben ott van velem a diabétesz is – ami nem marad otthon, bármennyire is jól jönne néha. Az utazás felborít mindent: más időpontokban eszem, többet vagy máshogyan mozgok, új ételeket próbálok ki, időzónát váltok… és ez mind hatással van a vércukromra. Régen ettől kicsit tartottam, ma már inkább úgy állok hozzá: nem akadály, csak tervezni kell.
És egy kicsit jobban figyelni.
Nemrég belefutottam egy könyvbe: Women Holding Things. A szerző, Maira Kalman úgy ír róla, hogy ez egy „szerelmeslevél azoknak, akik belefáradtak abba, hogy mindent megtartanak”. Gyönyörű könyv – finom, érzékeny rajzokkal arról, hogy a nők mit tartanak a kezükben… és mit cipelnek belül.
És azon kezdtem gondolkodni, hogy mi, cukorbetegek mit tartunk.
Hogy mennyire fárasztó tud lenni ez az egész. Nemcsak fizikailag, hanem fejben is. Érzelmileg. Folyamatosan.
Rajzolni nem tudok olyan jól, de leírom.
A húsvét valahogy mindig több, mint amit előre elképzelünk róla, és mégis: idén pont attól lett különleges, hogy nem történt semmi különleges. Nnem volt túlszervezett programhalmaz, nem volt „most akkor ennek tökéletesnek kell lennie” érzés sem, egyszerűen csak együtt voltunk. A család, a gyerekek, a napsütés, és az a fajta nyugalom, ami ritkán adatik meg egy rohanós hétköznapokkal teli időszakban. Az ünnepi asztal persze most sem maradt el: ott sorakozott a sonka, a tojás, a friss zöldségek, a ropogós retek, az újhagyma és az elmaradhatatlan, könnyeket csaló torma.