Sokáig azt hittem, hogy van egy láthatatlan mérce, ami alapján eldől, hogy valaki jó vagy rossz cukorbeteg. A jó cukorbeteg tudja, mit ehet. Figyel a szénhidrátra. Rendszeresen mozog. Méri a vércukrát. Beadja az inzulint, amikor kell. Eljár a kontrollokra. Figyeli az értékeit. Nem felejti el a gyógyszereit. És persze lehetőleg jók a vércukorértékei is.

A rossz cukorbeteg pedig… hát valahogy ennek az ellenkezője. Legalábbis sokáig így gondoltam.

Egy cukorbetegség-diagnózis pillanata szinte bárkit kizökkent a megszokott életéből. Hirtelen rengeteg új információval, kérdéssel és bizonytalansággal kell szembenézni, miközben az érintettnek még arra sincs feltétlenül ideje, hogy feldolgozza, mi történt vele.

A diabétesz kezelése kívülről nézve gyakran számok sorozatának tűnik: vércukorértékek, céltartomány, inzulinadagok, szénhidrátmennyiségek, testsúly és HbA1c. Ezek azonban nem pusztán adatok egy kijelzőn vagy egy laboreredményen. Könnyen összekapcsolódhatnak azzal is, hogy mit gondolok magamról, hogyan viszonyulok a testemhez, és mennyire érzem úgy, hogy jól vagy rosszul teljesítek. A diabétesszel együtt ugyanis nemcsak a kezeléssel járó gyakorlati feladatokat viszem magammal mindennap, hanem a hozzájuk kapcsolódó érzéseket is. Amikor reggel elindulok otthonról, nem egyszerűen én lépek ki az ajtón. Jön velem a testem és a diabéteszem is – bárhová megyek, a nap 24 órájában.

Amikor valakiről kiderül, hogy 1-es típusú diabéteszes, az egyik első félelem gyakran az, hogy vajon miről kell majd lemondania. Sportolhat-e tovább? Végezhet-e komoly fizikai munkát? Megvalósíthatja-e ugyanazokat az álmokat, amelyeket a diagnózis előtt dédelgetett? Kyle O’Reilly története azért különösen inspiráló számomra, mert nagyon határozott választ ad ezekre a kérdésekre. A kanadai pankrátor a világ számos pontján versenyzett, és technikás stílusáról, elképesztő állóképességéről, valamint sajátos humoráról vált ismertté. Mindezt úgy érte el, hogy 18 éves kora óta 1-es típusú diabétesszel él.