Van az a dolog, hogy a gyerek és a palacsinta kapcsolata valahol a gravitáció és a Föld kapcsolata körül mozog. Nem kell magyarázni, nem kell elemezni. Létezik. Örök. Megkérdőjelezhetetlen.
A naplómban minden rendben volt
Amikor először hazamentem a kórházból az 1-es típusú diabétesz diagnózisom után, még gyerek voltam. Olyan igazi gyerek. Aki azt hiszi, hogy a világ alapvetően biztonságos, és hogy a felnőttek majd mindent megoldanak helyette. Aztán egyszer csak ott ültem egy kórházi ágyon, narancsba szúrt inzulintollal a kezemben, és azt tanultam, hogyan kell életben tartani magam.
Éjszakai műszak
Van az a hajnali egy óra körüli időszak, amikor a legtöbb ember alszik. Mélyen, békésen, és teljesen természetesen. Én meg ott ülök az ágy szélén, a sötétben, és várom, hogy lejjebb menjen a vércukrom. Mert magas. És magas vércukorral aludni valami egészen különleges kínzás. Szomjas vagyok, nyugtalan vagyok, a testem fáradt, de az agyam készenléti állapotban van. Nem tud kikapcsolni. És én sem.
Az inzulin megvan?
Amióta legutóbb vidékre indulás előtt Tomi itthon hagyta a hosszan ható inzulint, azóta olyan lettem, mint egy ideges reptéri biztonsági ellenőr. Kulcs? Pénztárca? Telefon? Hosszan ható megvan? És nem egyszer kérdezem meg. Nem kétszer. Hanem legalább háromszor, egyre gyanúsabban szűkülő szemmel, mintha bármelyik pillanatban kiderülhetne, hogy az egész családot egyetlen elfelejtett toll választja el a teljes idegrendszeri összeomlástól. A vicc az, hogy Tomi amúgy felnőtt ember. Nem kiskorú. Nem felügyelet alatt álló veszélyes anyag. Mégis, valahogy azóta automatikusan magamra vettem ezt is. Mint annyi mindent anyaként és diabfeleségként. Mert hát a logisztika végül úgyis nálam landol. Nem hivatalosan. Senki nem nevezett ki. Egyszerűen csak belül kialakul az érzés, hogy ha valami kimarad, és én nem kérdeztem rá, akkor az valahogy az én hibám is. És ez az egész rettenetesen idegesítő.
Mi van, ha nem akarok hős lenni?
Amikor valakinél diagnosztizálnak egy krónikus betegséget, nagyon hamar megérkeznek a jól ismert mondatok.
„Ma már teljes életet lehet ezzel élni.”
„Csak meg kell tanulni kezelni.”
„Egy idő után rutinná válik.”
Én is megkaptam ezeket. És értem is, mi a szándék mögöttük. Nyugtatni akarnak, reményt adni, perspektívát mutatni. Csakhogy van ezekben a mondatokban valami, amiről ritkán beszélünk. Az, hogy attól, hogy valamivel lehet élni, még nem lesz könnyű vele élni.
Enni vagy nem enni
Volt már olyan hosszú hétvégéd, amit előre annyira vártál, hogy szinte biztos voltál benne: minden tökéletesen fog működni? Na, ez pont nem az a történet. Barátokkal mentünk, ráadásul ők is kisgyerekesek, szóval papíron minden adott volt egy idilli, közös, “mi már úgyis értjük egymást” típusú pihenéshez. És tényleg volt benne sok szép pillanat – nevetések, közös séták, gyerekzsivaj, napsütés –, de közben nagyon élesen kijött egy olyan különbség, amire talán nem is gondol az ember előre: az étkezés ritmusa.