Ha 1-es típusú diabétesszel élsz, előbb-utóbb rájössz, hogy nem csak az számít, mit eszel, mennyit mozogsz, vagy mennyi inzulint adsz magadnak. Van egy tényező, amit sokkal nehezebb kiszámolni: a stressz. És talán pont ezért ennyire veszélyes. Mert a stresszt nem tudod grammra mérni, nem tudsz hozzá inzulindózist tippelni, nem tudod kikapcsolni. Pedig a tested nagyon is reagál rá.
Volt egy pillanat a héten, amikor ránéztem Tomira és azt éreztem: na ezért éri meg az egész. Nem a tökéletességért, nem a hibátlan napokért, hanem ezért az egyetlen döntésért, hogy „akkor ma újrakezdem”. Tomi most pont itt tart. Az úszás eddig is stabil része volt az életének, egy biztos pont, amihez mindig vissza lehet nyúlni, ha minden más billeg. De most valami megmozdult benne. Valami, ami nem a komfortzónáról szól, hanem arról, hogy kell egy kis változatosság, egy új inger, egy új kihívás. És így történt meg az, amire talán ő maga sem számított: elkezdett futni. Igen, futni. Azt a sportot, ami az én világom, az én terepem, az én „otthonom”. És amit ő… hát, finoman szólva sem szeretett soha. 
Az 1-es típusú cukorbetegséggel együtt nem csak a vércukorszinteket „kezelem”. Hanem valami sokkal megfoghatatlanabbat is: azt, ahogyan mások – és néha én magam – gondolkodunk róla. Sokáig nem is tudtam nevén nevezni ezt. Aztán rájöttem: ez a stigma.
A pince egy különös hely. Nem egyszerűen egy helyiség, hanem egy párhuzamos univerzum, ahol a tárgyak spontán módon szaporodnak, rendszerek omlanak össze, és ahol a férfiak látása valami egészen különös módon működik. A történet egy teljesen ártalmatlan mondattal indult: „Leugrom a pincébe Gellért kétkerekű biciklijéért.” Ez az a mondat, amire egy rutinos feleség már ösztönösen felkapja a fejét, mert érzi: ebből még lesz valami. És lett.
Van az a pont, amikor az ember már nem tudja eldönteni, hogy a gyomorgörcsöt a túl sok kávé, a kevés alvás vagy a hírek okozzák. Az elmúlt hetekben mintha egy egész ország élt volna ebben a furcsa, vibráló állapotban: fél szemmel a telefonon, fél füllel a beszélgetésekben, miközben próbáltuk ugyanúgy vinni a hétköznapokat – reggelikészítés, ovi, munka, bevásárlás –, csak éppen egy láthatatlan, de nagyon is érezhető feszültségréteg borult mindenre.
Az utazás nekem mindig egy kicsit szabadság. Kiszakadás a rutinból, új helyek, új ízek, új élmények. De közben ott van velem a diabétesz is – ami nem marad otthon, bármennyire is jól jönne néha. Az utazás felborít mindent: más időpontokban eszem, többet vagy máshogyan mozgok, új ételeket próbálok ki, időzónát váltok… és ez mind hatással van a vércukromra. Régen ettől kicsit tartottam, ma már inkább úgy állok hozzá: nem akadály, csak tervezni kell.
És egy kicsit jobban figyelni.
Nemrég belefutottam egy könyvbe: Women Holding Things. A szerző, Maira Kalman úgy ír róla, hogy ez egy „szerelmeslevél azoknak, akik belefáradtak abba, hogy mindent megtartanak”. Gyönyörű könyv – finom, érzékeny rajzokkal arról, hogy a nők mit tartanak a kezükben… és mit cipelnek belül.
És azon kezdtem gondolkodni, hogy mi, cukorbetegek mit tartunk.
Hogy mennyire fárasztó tud lenni ez az egész. Nemcsak fizikailag, hanem fejben is. Érzelmileg. Folyamatosan.
Rajzolni nem tudok olyan jól, de leírom.
A húsvét valahogy mindig több, mint amit előre elképzelünk róla, és mégis: idén pont attól lett különleges, hogy nem történt semmi különleges. Nnem volt túlszervezett programhalmaz, nem volt „most akkor ennek tökéletesnek kell lennie” érzés sem, egyszerűen csak együtt voltunk. A család, a gyerekek, a napsütés, és az a fajta nyugalom, ami ritkán adatik meg egy rohanós hétköznapokkal teli időszakban. Az ünnepi asztal persze most sem maradt el: ott sorakozott a sonka, a tojás, a friss zöldségek, a ropogós retek, az újhagyma és az elmaradhatatlan, könnyeket csaló torma.