Sokáig azt hittem, hogy van egy láthatatlan mérce, ami alapján eldől, hogy valaki jó vagy rossz cukorbeteg. A jó cukorbeteg tudja, mit ehet. Figyel a szénhidrátra. Rendszeresen mozog. Méri a vércukrát. Beadja az inzulint, amikor kell. Eljár a kontrollokra. Figyeli az értékeit. Nem felejti el a gyógyszereit. És persze lehetőleg jók a vércukorértékei is.

A rossz cukorbeteg pedig… hát valahogy ennek az ellenkezője. Legalábbis sokáig így gondoltam.

A számokból osztályzat lesz. A cukorbetegség egyik furcsa tulajdonsága, hogy rengeteg olyan visszajelzést kapok magamról, ami elsőre pusztán adatnak tűnik. Egy vércukorérték csak egy szám, mégis milyen könnyű mögé gondolni valami egészen mást. „Ez jó.” „Ez most nem sikerült.” „Ezt elrontottam.” „Túl magas.” „Miért nem tudtam jobban csinálni?” Mintha minden mérés egy apró dolgozat lenne, amelynek végén kapok egy osztályzatot. És ha jó az eredmény, egy pillanatra büszke vagyok magamra. Ha pedig rosszabb, könnyű úgy érezni, hogy én teljesítettem rosszul. Pedig a vércukrom nem bizonyítvány rólam. Nem mondja meg, hogy mennyire vagyok fegyelmezett, mennyire vagyok szorgalmas, mennyire veszem komolyan a saját egészségemet, vagy hogy „jó cukorbeteg” vagyok-e.

Csak egy adat.

Ezt fejben sokkal könnyebb tudni, mint valóban így is érezni.

A tökéletes cukorbeteg nem létezik. A valóságban persze hamar kiderül, hogy nincs olyan, hogy minden nap tökéletesen csinálom. Van, hogy elfáradok. Van, hogy nem akarok számolgatni. Van, hogy olyan ételt eszem, amit előre tudom, hogy nehezebb lesz jól kezelni. Van, hogy elfelejtek valamit. Van, hogy hiába próbálok mindent jól csinálni, mégsem úgy alakulnak az értékeim, ahogy szeretném.

És van olyan nap is, amikor egyszerűen nem akarok cukorbeteg lenni.

Nem akarok újra gondolkodni rajta. Nem akarok tervezni. Nem akarok figyelni. Nem akarom, hogy még egy dolog legyen, amit jól kell csinálnom. Ettől azonban nem lettem rosszabb beteg. Legfeljebb elfáradtam.

Ki mondja meg? Talán az egyik legnagyobb probléma az, hogy a „jó cukorbeteg” fogalma valójában nagyon homályos. Mit jelent pontosan? Azt, hogy mindig a céltartományban van a vércukrom? Azt, hogy tökéletesen betartom az étrendemet? Azt, hogy minden nap sportolok? Azt, hogy soha nem hibázom? Azt, hogy soha nem felejtek el semmit? Ha így nézzük, a „jó cukorbeteg” gyakorlatilag egy olyan ember, aki mindig mindent tökéletesen csinál.

Csakhogy ilyen ember nincs.

Ráadásul a diabéteszben van egy különösen igazságtalan rész: még akkor sem garantált a tökéletes eredmény, ha mindent jól csinálok.

Lehet, hogy pontosan úgy étkezem, ahogy elterveztem. Mozgok. Beadom az inzulint. Figyelek. Aztán mégis teljesen mást mutat a vércukrom, mint amire számítottam. Ilyenkor mit rontottam el?

Talán semmit.

És ezt talán az egyik legnehezebb megtanulni.

Nem minden eredmény az én teljesítményem. A diabétesz megtanított arra, hogy különbséget tegyek aközött, amit kontrollálni tudok, és aközött, amit nem. Tudok döntéseket hozni. Tudok figyelni magamra. Tudom követni a kezelésemet. Tudok kérdezni, tanulni, alkalmazkodni. De nem tudom minden egyes pillanatban pontosan megjósolni, hogyan fog reagálni a szervezetem. És talán nem is kell. Mégis milyen könnyű egy-egy rosszabb értéknél azonnal magamat hibáztatni. Mintha ha elég ügyes, elég fegyelmezett és elég körültekintő lennék, akkor végre minden szám tökéletes lenne. De a diabétesz nem egy olyan vizsga, amit egyszer sikerül ötösre megírni, és utána kész. Holnap újra kezdődik.

És holnapután is.

Néha egyszerűen csak emberek vagyunk. Talán ezt kellett volna előbb megtanulnom. Nem az a dolgom, hogy tökéletes cukorbeteg legyek. Az a dolgom, hogy amennyire tudom, gondoskodjak magamról, és ebbe az is belefér, hogy néha elfáradok. Hogy néha rosszul döntök, hogy néha nem akarok vele foglalkozni. Hogy néha nem sikerül úgy, ahogy elterveztem. Hogy néha szükségem van segítségre, és az is, hogy néha egyszerűen csak szeretnék úgy élni, hogy néhány órára eszembe se jusson, hogy cukorbeteg vagyok. Ezek nem tesznek rossz cukorbeteggé. Ezek tesznek emberré.

Másképp kell feltenni a kérdést. Ma már egyre kevésbé szeretem azt kérdezni magamtól, hogy: „Jó cukorbeteg vagyok?” Inkább azt kérdezem: „Mindent megtettem ma, ami tőlem éppen reálisan telt?” A két kérdés között hatalmas különbség van. Az elsőben benne van az ítélet, a másodikban benne van az önismeret. És ha valamire tényleg szükségem van a diabéteszem mellett, akkor talán nem még több szigorra, hanem egy kicsivel több megértésre saját magammal szemben. Mert a cukorbetegségem nem egy teljesítményfeladat. Nem kell minden nap hibátlanul teljesítenem. Nem attól vagyok „jó” cukorbeteg, hogy soha nem hibázom. Hanem attól, hogy amikor valami nem sikerül, megpróbálom megérteni, mi történt, tanulok belőle, és másnap újra folytatom.

És talán végső soron ez sokkal fontosabb, mint bármelyik egyetlen vércukorérték.

Ps.: A képen Ms. Perfect látható, a Hey Arnold című meséből :)