A kék-sárga bútoráruházból végül kijutottunk. Ez önmagában kisebb teljesítmény volt, főleg úgy, hogy közben Tomi vércukra valahol a „majdnem menjünk inkább haza” és a „még ezt a dobozt azért vegyük meg” között ingadozott, miközben mi elszántan kerestük Gellért nagyfiús ágyát. Aki olvasta az előző részt, az tudja, hogy a történet ott még úgy tűnt, hogy a nehezén túl vagyunk. Megtaláltuk az emeletes ágyat, a hozzá tartozó szekrényt, a konstrukciót, ami egy négyéves gyerek számára nyilvánvalóan nem egyszerűen bútor, hanem komplett gyerekszoba, mászófal, bunkerszerű menedék és valószínűleg az elkövetkező tíz év legfontosabb építészeti alkotása. Kifizettük, megrendeltük, és boldogan hazamentünk.  Ez körülbelül olyan, mint amikor azt mondod, hogy a maraton legnehezebb része a rajtvonalhoz eljutni. Aztán egyszer csak megérkezik hozzád a svéd bútoripar teljes súlyával, lapra szerelve, nagyjából háromszázharminc dobozban. A nappali pedig egyik pillanatról a másikra úgy néz ki, mintha egy kisebb asztalosüzem költözött volna be hozzánk. A dobozok mindenhol, csavarok mindenhol, valami műanyag izé, amiről senki nem tudja, mire való, de az útmutató szerint valószínűleg életbevágó. Gellért pedig természetesen azonnal megjelenik, mert ha valamit nem szabad megfogni, akkor az neki mágnesként működik. „Apa, ezt én is csinálhatom?” Tomi: „Nem.” Gellért: „De miért?” Tomi: „Mert veszélyes.” Gellért: „De én már nagy vagyok.” Tomi: „Pont ezért.” Én pedig ott állok, és próbálom eldönteni, hogy a gyerek testi épségét, a bútor épségét vagy Tomi vércukrát kell-e előbb megóvnom. A sorrend végül teljesen kiszámíthatatlan.A szerelés előtt természetesen megtettük, amit egy kulturált társasházi család ilyen esetben megtesz: írtunk a szomszédoknak. Előre szóltunk, hogy elnézést kérünk a várható zajért, mert nálunk a bútorszerelés nem egy csendes, meditatív barkácstevékenység. Nálunk a bútorszerelés sportág. Méghozzá olyan sportág, amelyben nincs bíró, nincs időmérés, nincs fair play, viszont van csavarhúzó, imbuszkulcs és egy négyéves gyerek, aki pontosan akkor akarja tudni, hogy „ez most miért van ide?”, amikor a szerelő fél órája keresi, hová kellene kerülnie annak az egyetlen megmaradt csavarnak. Tomi természetesen nem kér segítséget. Ez nálunk alapvetés. Ha valamit össze kell szerelni, akkor Tomi egyedül szereli össze. Lehet az ágy, szekrény, polc, kerti bútor vagy egy olyan szerkezet, amelynek az összeszerelési útmutatója már önmagában is három egyetemi félév, segítséget nem kérünk. Mert Tomi szerint „megoldom”. Én pedig már pontosan tudom, hogy a „megoldom” és a „valaki hívjon egy szakembert” között körülbelül négy és fél óra telik el. Az első húsz percben még minden rendben van. Csavarok szépen sorba rendezve, alkatrészek csoportosítva, útmutató kinyitva. Aztán valami nem úgy megy. „Ez biztos nem így van.” Öt perc múlva: „De hát ezt hogy lehetett így megtervezni?” Újabb tíz perc múlva már előkerülnek azok a mondatok, amelyek miatt a szomszédoknak írt levélben különösen fontos volt a diplomatikus megfogalmazás. És igen, időnként elhangzik a svéd k***a anyád is. Nem rendszeresen. Csak amikor a svéd mérnöki precizitás találkozik a magyar családi türelmetlenséggel. Én ilyenkor próbálok diplomatikusan úgy tenni, mintha nem hallanám. Gellért viszont természetesen hallja. „Anya, apa most mit mondott?” „Semmit, kisfiam.” „De hallottam.” „Azt mondta, hogy… svéd.” „És az mit jelent?” „Majd ha nagyobb leszel, elmondom.” Közben Tomi vércukra is beleszól a történetbe, mert a szereléshez hasonlóan a diabétesz sem hajlandó alkalmazkodni az élethelyzethez. Nem érdekli, hogy most éppen egy ágyat kellene összerakni. Nem érdekli, hogy ott van egy négyéves, aki öt percenként kérdez valamit. Nem érdekli, hogy az ember szeretne végre ebédelni. Ha lefelé megy, akkor lefelé megy. Ha felfelé indul, akkor felfelé indul. Így aztán a bútorépítés nálunk nem pusztán fizikai, hanem logisztikai és anyagcsere-kihívás is. Egyik kezemben a használati útmutató, másikkal Gellértet próbálom távol tartani a csavaroktól, közben figyelem, hogy Tomi hogyan van, és valahol a háttérben ott van az a több száz alkatrész, amelyekről továbbra sem tudjuk, hogy mindegyiknek valóban itt kell-e lennie. Egyébként a cukor most felfelé ment. A stressz ugyanis Tominál felhajtó erő, ezt már tudjuk. 

És persze végül elkészül. Mert valahogy mindig elkészül. A svéd bútoripar lassan feladja a leckét, Tomi pedig lassan feladja a lelki békéjét, de az ágy egyszer csak ott áll. Gellért pedig úgy néz rá, mintha legalábbis átadták volna neki a saját stadionját. „Ez az én ágyam?” Igen. Ez a te ágyad. Azé a kisfiúé, aki már nem akar kiságyat, hanem emeletes konstrukciót, szekrényt, lépcsőt és mindent, ami egy nagyfiús szobához hozzátartozik. Mi pedig ott állunk mellette, kicsit fáradtan, kicsit büszkén, és próbáljuk elfelejteni az elmúlt órák összes csavarját, káromkodását és vércukor-riasztását: „Na. Kész.” Én pedig ilyenkor már nem kérdezek semmit. Nem azért, mert nem érdekel, hanem mert megtanultam: egy diabéteszes férj, egy négyéves gyerek és egy svéd emeletes ágy együttes jelenlétében a legfontosabb életvezetési stratégia az, hogy tudjuk, mikor kell csendben örülni.