Munkanap után az ember alapvetően két dolgot szeretne. Hazaérni. Vagy legalább valahogy életben kijutni abból a helyből, ahová eredetileg csak egy ágyért ment be. Mi most Gellértnek akartunk venni egy új, nagyfiús ágyat, mert eljött az idő, amikor az ember gyereke már nem az átalakított babaágyba való, hanem olyan ágyba, amiből valószínűleg reggelente még ugyanúgy nem akar majd kimászni. Gondoltuk, bemegyünk, megnézzük, kiválasztjuk, megvesszük, aztán szépen hazamegyünk. Hát persze.

A kék-sárga bútoráruház ugyanis nem bolt. A kék-sárga bútoráruház egy próbatétel. Egy párkapcsolati akadálypálya, ahol minden sarkon újabb lehetőség nyílik arra, hogy két, egymást amúgy szerető ember megkérdezze: „Te ezt most komolyan gondolod?” És miközben az ember próbálja követni a nyilakat, lassan rájön, hogy már fogalma sincs, hol van. Az első húsz percben még magabiztosan haladunk. Fél óra múlva már egyikünk sem tudja, hogy a hálószobabútoroknál járunk-e, vagy valahol Svédország és Lengyelország között félúton.

Szerintem a kék-sárga bútoráruház után nagyon sok pár akar válni. De tényleg. Vannak ugye Las Vegasban a villámesküvők, amikor két ember hirtelen felindulásból összeházasodik. Én azt mondom, a kék-sárga bútoráruház kijáratánál legyenek válófülkék. Be lehet menni, lehúzni a függönyt, és azt mondani: „Jó napot kívánok, két órája keressük a pénztárat, ő szerintem direkt rossz irányba ment, szeretnénk külön folytatni.”

Nálunk ez a hely amúgy is rendszeresen hozza a családi béke határait. Mindig vitázunk. Nem nagy dolgokon. Soha nem azon, amin normális emberek. Hanem azon, hogy merre kell menni, kell-e az a polc, miért nem lehet egyszerűen megkérdezni valakit, miért állunk már megint egy olyan részlegen, ahol semmi dolgunk, és hogy „de én mondtam, hogy balra kell menni”. Ez a hely valahogy előhozza az emberből azt a verzióját, akiről még ő maga sem tudta, hogy létezik.

Most viszont volt egy aprócska probléma is a svéd lakberendezési kalandban: a vércukor. Tomi cukra ugyanis elkezdett lefelé menni. Nem drámai sebességgel, de pont annyira, hogy egy több tízezer négyzetméteres, nyilakkal kikövezett labirintusban ne legyen túl megnyugtató érzés. Mert ez amúgy is az a hely, ahol az ember öt perc után azt érzi, hogy még mindig ugyanott van, csak közben három gyerekágyat és egy lámpát már megkerült.

Mi meg mentünk. Nyilak. Kanyar. Lépcső. Újabb nyilak. „Ez biztos a kijárat?” „Szerintem igen.” Nem az volt. „Akkor menjünk erre.” „De ott azt írja, hogy étterem.” „Mindegy, csak kifelé menjünk.” És közben a cukor szépen csordogált lefelé, mi pedig egyre kevésbé a nagyfiús ágyra, sokkal inkább a gyors szénhidrátra kezdtünk gondolni.

Persze az ember ilyenkor optimista. Még egy kicsit kibírjuk. Mindjárt ott vagyunk. Az a bizonyos „mindjárt” ebben a bútoráruházban külön fogalom. A mindjárt nagyjából azt jelenti, hogy még három emelet, két konyha, egy nappali, egy komplett hálószoba és valószínűleg egy svéd család története áll előttünk.

Aztán egyszer csak feltűnt a kijárat reménye. Záróra környéke volt, az étterem pedig már nem volt nyitva. Mert miért is lenne. Ha az ember egy svéd bútoráruházban próbálja megúszni a hipót, a házassági válságot és egy leeső vércukrot egyszerre, akkor természetesen pont az étterem zár be először.

És ekkor jött a hős. A svéd keksz.

Nem csillogó páncélban. Nem fehér lovon. Egy kis csomagolásban. De ott volt.

És abban a pillanatban a svéd lakberendezés új értelmet nyert. Nem számított már, hogy megtaláltuk-e az ágyat, jól követjük-e a nyilakat, vagy hogy miért kell egy egyszerű kijárathoz gyakorlatilag teljes életutat bejárni. A keksz megmentette az estét.

Végül kijutottunk. Gellértnek nagyfiús ágya egyelőre nem lett, de lett egy történetünk arról, hogyan mentett meg minket egy svéd keksz egy munkanap utáni bútoráruház-látogatás végén, miközben Tomi vércukra lefelé indult, mi pedig egyre közelebb kerültünk ahhoz, hogy a kijáratnál tényleg szükség legyen azokra a bizonyos válófülkékre.

Mondjuk ha egyszer tényleg megcsinálják őket, én csak azt kérem, hogy legyen mellettük egy automata is. Svéd keksszel.