Tomi aznap is úszni indult. A menetrend egyszerű: heti kétszer városi uszoda, oda húsz perc séta, ami már önmagában egy kellemes kis bemelegítés, aztán egy kilométer a medencében. Nem nagy megfejtés, nem teljesítménykényszeres sportprojekt, hanem egy jól működő rutin. Az ember azt hinné, hogy egy ilyen bejáratott programot már semmi nem tud megakasztani. Aztán jön a diabétesz, és közli, hogy dehogynem.
Tomi ugyanis nem jutott el a medencéig. Pontosabban eljutott az uszodáig, csak éppen a vízbe már nem ment be, mert annyira leesett a cukra, hogy az úszás aznap egyszerűen nem volt biztonságos opció. És ilyenkor hiába van meg a sporttáska, hiába van meg a megszokott útvonal, hiába tervezted be az egy kilométert, a diabétesz egy mozdulattal áthúzza az egész programot.
Pedig Tomi nem úgy készül úszni, mint aki csak leugrik egy gyors csobbanásra. Banán, csoki, müzliszelet – legyen mivel korrigálni, ha szükséges. Mellette izotóniás ital magnéziummal és sóval. Minden előkészítve, ahogy kell. Mert huszonöt év 1-es típusú diabétesz után az ember megtanulja, hogy sportolni nem lehet kizárólag lelkesedésből. A vércukrot is vinni kell magaddal az edzésre, lehetőleg többféle formában.
Most viszont még ez a gondos készülődés sem bizonyult elégnek. Közbeszólt a hipó, és innentől már nem az volt a kérdés, hogy hogyan hozzuk ki a legtöbbet az edzésből, hanem az, hogy hogyan hozzuk vissza a vércukrot egy olyan tartományba, ahol egyáltalán biztonságosan lehet továbbmenni.
Úszni alacsony cukorral pedig nem az a helyzet, amikor azt mondja az ember, hogy „majd csak felmegy”. A vízben egészen mások a körülmények, és ha valaki elkezd sportolni egy már eleve alacsony vércukor mellett, azzal nem érdemes kísérletezni. A medence aznap tehát kimaradt.
A mozgás viszont nem maradt el teljesen. Ha már ott volt a húszperces séta az uszodáig, akkor legalább az megmaradt az aznapi programból. Persze ezt nehéz összehasonlítani azzal, amikor az ember fejben már leúszta az egy kilométert. És valahol ez is a diabéteszes sport egyik furcsa része. Kívülről nagyon egyszerűnek tűnik: sportolj rendszeresen, mozogj, figyelj az étkezésre, ellenőrizd a cukrodat. A gyakorlatban viszont ott van minden edzés előtt az apró számolgatás és mérlegelés: mennyi a vércukor, merre tart, mikor evett, mennyi inzulin van még hatásban, mennyi szénhidrát legyen kéznél, és vajon mit csinál majd a szervezet az elkövetkező egy-két órában.
Mert egy úszás előtt nemcsak azt kell eldönteni, hogy megvan-e a fürdőnadrág. Azt is, hogy a vércukor engedi-e egyáltalán. És ez az, amit kívülről talán nehéz megérteni. Hogy lehet valaki felkészülve, lehet nála csoki, banán, müzliszelet és izotóniás ital, mégis előfordulhat, hogy az edzés egyszerűen nem fér bele. Nem azért, mert lusta. Nem azért, mert nincs kedve. Nem azért, mert közbejött valami fontosabb. Hanem mert a szervezete abban a pillanatban mást diktál.
A legbosszantóbb talán az egészben, hogy Tomi egyébként pont azért sportol rendszeresen, mert tudja, hogy ez fontos. Heti kétszer úszik, kilométereket, és még az uszodába vezető húszperces gyaloglás is része a mozgásnak. Nem kell noszogatni, hogy menjen el. Megy magától. Éppen ezért különösen idegesítő, amikor egy ilyen gondosan kialakított rutinba beleszól egy hipó.
De diabéteszben néha maga a felelős döntés az, hogy az ember nem teljesíti a tervet. Nem lett meg az egy kilométer. Nem lett meg a szokásos úszás. Lett helyette séta, szénhidrát, várakozás, újratervezés. Mire a cukra rendeződött az uszoda bezárt. De talán ez is egyfajta teljesítmény: felismerni, hogy ma nem az edzés teljesítése a cél, hanem az, hogy épségben hazajuss.
A medence nem szalad el. Tomi kilométere sem. Lesz még úszás heti kétszer, lesz még séta oda és vissza. Csak éppen aznap a hipó adott egy nem tervezett úszásmentesítési napot.Tomi pedig maradt a szárazföldön. Ami, valljuk be, egy túl alacsony vércukornál kifejezetten jobb hely.
