Nem akarok ma a diabéteszről beszélni. Nem akarom tudni, mennyi Tomi cukra. Nem akarom hallani, hogy mit mutat a szenzor, nem akarom megkérdezni, mikor adott inzulint, és azt sem akarom tudni, hogy a vacsora után vajon miért indult el megint felfelé. Ma egyszerűen nem érdekel a görbe. Nem érdekel a nyíl. Nem érdekel, hogy miért lett a tökéletesnek induló napból este fél tízre egy kisebb cukorháború. Ma csak szeretnék egy férjet. Nem egy 1-es típusú diabéteszest szeretnék magam mellett látni, hanem Tomit.

Azt a Tomit, aki röhög valami számomra teljesen értelmetlen videón a telefonján, aki képes úgy megnevettetni, hogy könyörgöm, fejezze be, mert fáj a hasam a nevetéstől, aki néha úgy hagyja a tányért a pult és a mosogató között, mintha nem tudná eldönteni elég koszos-e vagy jó lesz még később.  Azt a Tomit, aki Gellérttel öt perc alatt olyan játékot talál ki, amitől én már a második percben elfáradok, és akivel néha lehetünk egyszerűen csak egy család.

Mert a diabétesz sajnos nem nagyon érti az ilyesmit. Nem nézi, hogy éppen nyaralunk-e, nem érdekli, hogy születésnap van, nem érdekli, hogy vendégek jöttek, és azt sem, hogy este végre leültünk a kanapéra, és az ember életében először azt érzi, hogy talán ma este tényleg nem történik semmi. Aztán: pitty. És már történik.

Valamiért az elmúlt években a „mi újság?” kérdés nálunk néha egészen más jelentést kapott. Mert ha azt kérdezem Tomitól, hogy „mi újság?”, az esetek egy részében valahogy előbb-utóbb szóba kerül a cukra. Nem feltétlenül azért, mert én akarom. Egyszerűen ott van. Mint egy harmadik ember a kapcsolatban, aki soha nem megy haza. És ez a harmadik ember néha rohadtul idegesítő.

Nem akarok mindig figyelni. Nem akarok mindig észben tartani. Nem akarok mindig azon gondolkodni, hogy mi lesz, ha. Mi lesz, ha leesik? Mi lesz, ha felmegy? Mi lesz, ha elromlik a szenzor? Mi lesz, ha éjszaka riaszt? Mi lesz, ha nincs nálunk elég szőlőcukor? Mi lesz, ha most ezt eszi? Mi lesz, ha azt eszi? Néha azt szeretném, hogy egy pizza csak egy pizza legyen. Ne egy matematikai feladat, ne egy előre megtervezett döntés, ne egy „majd meglátjuk, mit csinál rá a cukrod”. Csak pizza.

És tudom, hogy ez kívülről furcsán hangzik. Hiszen én vagyok az, aki pontosan tudja, hogy a diabétesz nem játék. Tudom, hogy vannak dolgok, amiket nem lehet félvállról venni. Tudom, hogy a háttérben mindig ott van az inzulin, a vércukor, a hypo, a hyper, a szenzor, a számolás, a döntések és az a bizonyos állandó készenlét. Pont ezért fárasztó.

Nem azért fáraszt, mert nem érdekel, hanem azért, mert túlságosan is érdekel. És szerintem erről kevesebbet beszélünk. Arról, hogy a diabétesz nemcsak annak az életét alakítja át, akinek a testében lakik, hanem valahogy beköltözik a családba is. Ott ül a reggelizőasztalnál, ott van a bőr alatt a szenzorral, ott van a táskában az inzulin mellett, ott van a fejünkben egy étteremben, egy repülőn, egy biciklitúrán, egy strandon, egy éjszakai alvásban. És néha én is szeretném kirakni az ajtóra egy táblára: ma zárva. Ma nincs diabétesz. Ma nem beszélünk róla.

Ma Tomi csak Tomi. Én csak én. Gellért csak Gellért. És ha valaki megkérdezné, hogy „na, és milyen volt a cukra?”, akkor azt mondanám: fogalmam sincs. És milyen jó érzés lenne ezt egyszer úgy kimondani, hogy közben nem szorul össze a gyomrom.

Persze aztán valószínűleg tíz perc múlva mégis ránéznék. Mert ilyen ez. Lehetünk dühösek rá, lehetünk fáradtak, lehet elegünk belőle, lehet azt mondani, hogy ma nem akarok róla beszélni. Attól még szeretjük.

És talán pont ez a lényeg. Nem kell minden nap hálásnak lenni a tanulságokért. Nem kell minden nehézségből inspiráló történetet csinálni. Néha egy krónikus betegség egyszerűen csak egy krónikus betegség, ami rohadtul útban van. És ettől még lehet teljes életet élni. Lehet nevetni, lehet utazni, lehet enni, lehet családot építeni, lehet szeretni. És lehet olyan este is, amikor nem akarunk róla beszélni.

Szóval ma nem kérdezem meg, mennyi. Nem kérdezem meg, miért annyi. Nem mondom, hogy „biztos az előbb evett valamit”. Nem nézem a görbét. Ma este Tomi hazajön, leülünk, és én megkérdezem tőle: „Na, mit nézzünk?” És ha közben pittyeg valami a zsebében, akkor majd… jó. Majd megnézzük.

De előtte hadd legyen egy kis csend. Mert ma nem akarok a diabéteszről beszélni. Ma csak a férjemmel akarok lenni.