A diabétesz kezelése kívülről nézve gyakran számok sorozatának tűnik: vércukorértékek, céltartomány, inzulinadagok, szénhidrátmennyiségek, testsúly és HbA1c. Ezek azonban nem pusztán adatok egy kijelzőn vagy egy laboreredményen. Könnyen összekapcsolódhatnak azzal is, hogy mit gondolok magamról, hogyan viszonyulok a testemhez, és mennyire érzem úgy, hogy jól vagy rosszul teljesítek. A diabétesszel együtt ugyanis nemcsak a kezeléssel járó gyakorlati feladatokat viszem magammal mindennap, hanem a hozzájuk kapcsolódó érzéseket is. Amikor reggel elindulok otthonról, nem egyszerűen én lépek ki az ajtón. Jön velem a testem és a diabéteszem is – bárhová megyek, a nap 24 órájában.
Amikor haragszom a saját testemre. Vannak olyan napok, amikor minden viszonylag kiszámíthatóan alakul. Ilyenkor büszke tudok lenni arra, hogy a testemmel együttműködve mennyi mindent megoldok. Máskor viszont hiába teszek meg látszólag mindent ugyanúgy, a vércukrom teljesen másképp reagál. Ilyenkor könnyű dühösnek lennem a saját testemre. Nehéz pozitív kapcsolatot kialakítani egy olyan testtel, amely időnként úgy viselkedik, mintha szándékosan keresztbe tenne nekem. Természetesen tudom, hogy a testem nem az ellenségem, mégsem mindig egyszerű így érezni. Egy rossz vércukornap, egy váratlan emelkedés vagy egy makacsul visszatérő probléma pillanatok alatt el tudja hitetni velem, hogy valamit megint elrontottam. A diabéteszellátásban sok szó esik a megfelelő értékekről és a szövődmények megelőzéséről, de jóval kevesebb arról, hogyan hat mindez az önértékelésre és a testképünkre. Pedig ezzel is mindennap együtt élünk.
A diabéteszt övező előítéletek. A diabéteszhez rengeteg tévhit és előítélet kapcsolódik. Még mindig sokan gondolják úgy, hogy a betegséget egyszerűen a túl sok édesség, a túlsúly vagy a mozgásszegény életmód okozza. Mintha minden diabétesszel élő ember maga tehetne az állapotáról, és elegendő akaraterővel bármikor „megjavíthatná” magát. Ezek a tévhitek azt sugallhatják, hogy a diabétesszel élők lustábbak, kevésbé fegyelmezettek vagy kevésbé képesek vigyázni magukra. Az ilyen vélemények nemcsak azért ártalmasak, mert pontatlanok, hanem azért is, mert idővel én magam is elkezdhetem elhinni őket. Ezt nevezik internalizált stigmának: amikor a kívülről érkező negatív üzenetek lassan beépülnek abba, ahogyan saját magamról gondolkodom. Már nemcsak mások ítélkezésétől tartok, hanem én is ítélkezni kezdek magam felett. Ha rosszabb a HbA1c-értékem, azt gondolhatom, hogy nem voltam elég fegyelmezett. Ha ingadozik a vércukrom, úgy érezhetem, hogy kudarcot vallottam. Ha nem úgy néz ki a testem, ahogyan a társadalom szerint egy „egészséges” testnek ki kellene néznie, könnyen arra jutok, hogy velem van a baj. Pedig ezek a történetek arról, hogy mennyit érek emberként, nem tények. Mások alkották meg őket, és nekem nem kötelességem elhinni őket.
Amikor mindent jól akarok csinálni. Diabétesszel élve nagyon könnyű belecsúszni abba, hogy mindent tökéletesen akarjak csinálni. Tökéletes vércukorgörbét, megfelelő testsúlyt, jó laboreredményeket és hibátlan napi rutint szeretnék. Közben azonban annyira a számokra és az elvárásokra koncentrálhatok, hogy elfelejtem megkérdezni magamtól: valójában mire van szüksége a testemnek? Természetesen nincs semmi baj azzal, ha örülök egy jobb HbA1c-értéknek, a hosszabb céltartományban töltött időnek vagy annak, hogy sikerült elérnem egy kitűzött célt. A probléma akkor kezdődik, amikor ezekből a számokból következtetek arra, hogy mennyit érek. Mi történik akkor, ha ugyanannyi energiát fektetek a kezelésbe, a következő eredményem mégsem lesz olyan jó? Vagy ha egy kedvező számot csak rengeteg stresszel, szigorú korlátozásokkal és hosszú távon fenntarthatatlan erőfeszítéssel sikerül elérnem? Ha kizárólag az eredmény számít, a diabétesz könnyen mindent vagy semmit játszmává válik. Vagy „jól csinálom”, vagy elbuktam. Egyetlen rosszabb nap pedig személyes kudarcnak tűnhet, holott valójában csak egyetlen nap volt egy rendkívül összetett és folyamatosan változó állapot kezelésében.
Nem minden cél mérhető számokkal. Egyre fontosabbnak érzem, hogy ne kizárólag számszerű célokat tűzzek ki magam elé. A jó eredmények továbbra is számítanak, de nem szeretném, ha ezek lennének az egyetlen mércéi annak, hogy mennyire vigyázok magamra. Cél lehet az is, hogy figyeljek a testem jelzéseire. Hogy ne büntessem magam egy rosszabb érték miatt. Hogy megtegyem azt, amire az adott helyzetben képes vagyok. Hogy segítséget kérjek, amikor elfáradok. Hogy az erőfeszítésemet is értékeljem, ne csak a végeredményt. Amikor megjelenik bennem az érzés, hogy kudarcot vallottam, érdemes megállnom és megvizsgálnom, honnan származik ez a gondolat. Valóban azt mondta az orvosom, hogy rosszul csinálok mindent? Vagy én fordítottam le így egy kevésbé jó eredményt? Esetleg a társadalmi elvárások és a diabéteszt övező előítéletek beszélnek belőlem? Nem könnyű elcsendesíteni ezeket a hangokat. Jó kiindulópont lehet azonban annak felismerése, hogy senki másnak nincs joga meghatározni, hogyan érezzek magammal és a testemmel kapcsolatban.
Nem kell minden pillanatban szeretnem a testem. Sokáig az volt az uralkodó üzenet, hogy mindenkinek feltétel nélkül szeretnie kellene a saját testét. Ez szép cél, de számomra nem mindig reális. Vannak napok, amikor egyszerűen nem érzem jól magam benne. Haragszom rá, csalódom benne, vagy azt kívánom, bárcsak könnyebb lenne vele együtt élni. Ettől még nem vagyok gyenge, hálátlan vagy rossz ember. A testpozitivitás mellett számomra felszabadítóbb gondolat a testsemlegesség. Nem kell minden pillanatban szépnek, tökéletesnek vagy szerethetőnek látnom a testemet. Elég elfogadnom, hogy ez az a test, amelyben élek, amely rengeteg mindenen átvisz, és amelynek a diabétesz ellenére – vagy éppen amiatt – naponta elképesztően sok feladatot kell elvégeznie. Nem kell letagadnom azt sem, ami nehéz. Mondhatom azt, hogy: „Igen, ma borzalmas vércukornapom volt, és dühös vagyok a testemre, amiért nem működött együtt velem. És közben arra is figyeltem, hogy minden étkezéshez beadjam az inzulint, korrigáltam, amikor kellett, és nem adtam fel.” A két állítás egyszerre is igaz lehet. Lehet rossz napom úgy, hogy közben elismerem azt is, amit megtettem magamért.
Az együttérzés nem felmentés. Az önmagammal szembeni együttérzés nem azt jelenti, hogy többé nem érdekelnek az értékeim, vagy nem akarok megfelelően foglalkozni a diabéteszemmel. Nem kifogásokat keresek, és nem mondok le az egészségemről. Éppen ellenkezőleg: az együttérzés segíthet abban, hogy egy nehéz nap után is legyen erőm folytatni. Ha minden hibáért megbüntetem magam, idővel könnyen teljesen kimerülhetek. Ha viszont megengedem magamnak, hogy ember legyek, könnyebb visszatérnem a következő méréshez, a következő étkezéshez és a következő döntéshez. A testemmel való kapcsolat helyreállítása nem jelenti azt, hogy ezentúl nem lehetnek negatív gondolataim. Nem kell örülnöm minden eredménynek, és nem kell mosolyogva viselnem a diabétesz minden terhét. A cél inkább az, hogy a nehéz érzések ne határozzák meg teljesen azt, amit magamról gondolok. A rossz napok részei az életemnek, de nem azonosak velem.
Egy tökéletesen tökéletlen kapcsolat. A diabétesz megnehezítheti, hogy jól érezzem magam a saját testemben. A folyamatos számolás, ellenőrzés és értékelés mellett könnyen úgy érezhetem, hogy a testem egy állandóan javításra szoruló projekt. Pedig több vagyok a vércukorértékeimnél, a testsúlyomnál és a laboreredményeimnél. Ezek fontos információk az egészségemről, de nem mondják meg, mennyire vagyok értékes, kitartó vagy szerethető. Számomra a változás apró pillanatokkal kezdődik. Amikor egy rosszabb érték után nem szidom magam. Amikor észreveszem az erőfeszítésemet akkor is, ha az eredmény nem lett tökéletes. Amikor megengedem magamnak a pihenést, és nem tekintek minden nehézségre személyes kudarcként. Nem kell egyik napról a másikra megszeretnem a testem minden részét. Nem kell mindig pozitívan gondolkodnom, és nem kell tökéletes kapcsolatot kialakítanom vele. Elég, ha lassan megtanulok kevésbé ellenségként és egyre inkább társként tekinteni rá. Egy olyan társként, akivel időnként nehéz együttműködni, akire néha haragszom, de aki minden egyes nap velem együtt próbálja végigcsinálni ezt az egészet. A diabéteszben talán soha nem lesz minden tökéletes. De nekem sem kell annak lennem.
Ez a cikk személyes tapasztalatokat és általános tájékoztatást tartalmaz, és nem helyettesíti az orvosi vagy pszichológiai segítséget. Ha a diabétesz, a testkép vagy az étkezés tartósan megterheli a lelki egészségedet, érdemes diabéteszben jártas mentálhigiénés szakemberhez vagy pszichológushoz fordulni.
