Amikor valakiről kiderül, hogy 1-es típusú diabéteszes, az egyik első félelem gyakran az, hogy vajon miről kell majd lemondania. Sportolhat-e tovább? Végezhet-e komoly fizikai munkát? Megvalósíthatja-e ugyanazokat az álmokat, amelyeket a diagnózis előtt dédelgetett? Kyle O’Reilly története azért különösen inspiráló számomra, mert nagyon határozott választ ad ezekre a kérdésekre. A kanadai pankrátor a világ számos pontján versenyzett, és technikás stílusáról, elképesztő állóképességéről, valamint sajátos humoráról vált ismertté. Mindezt úgy érte el, hogy 18 éves kora óta 1-es típusú diabétesszel él.

Egy gyerekkori álom kezdete. Kyle 11–12 éves lehetett, amikor az édesapjával először látott élő pankrációs műsort. Saját bevallása szerint szinte minden részletre emlékszik: arra, ahogyan felsétáltak a lépcsőn, amikor először megpillantotta a ringet, és még az ott vásárolt póló illatára is. Ettől a pillanattól kezdve teljesen magával ragadta ez a világ. Középiskolásként egy barátjával rendszeresen járt a British Columbiában rendezett kisebb, független műsorokra. Ezeken többnyire olyan emberek léptek ringbe, akik hétköznap dolgoztak, esténként pedig pankrátorként szerepeltek. Kyle már ekkor elhatározta, hogy amint betölti a 18. életévét, jelentkezik egy pankrátoriskolába. Addig is mindenben megpróbált segíteni: székeket pakolt, zenét kezelt, és elvégezte azokat a háttérfeladatokat, amelyekkel bizonyíthatta, hogy komolyan gondolja ezt az életet.

A diagnózis, amely majdnem mindent megváltoztatott. Kyle körülbelül fél éve járt pankrátoriskolába, amikor megjelentek nála az 1-es típusú diabétesz klasszikus tünetei. Keményen edzett, súlyzózott, közben részmunkaidőben szakácsként dolgozott, ezért eleinte talán nem is volt egyszerű felismerni, hogy valami nincs rendben. Rövid idő alatt sokat fogyott, és állandó, csillapíthatatlan szomjúságot érzett. A diagnózist végül szinte véletlenül kapta meg: egy Washington állambeli pankrátorengedélyhez szükséges orvosi vizsgálaton vérvételt végeztek nála. Az orvos az eredmények láttán megkérdezte tőle, hogy tud-e arról, hogy 1-es típusú diabéteszes. Kyle természetesen nem tudott róla. A diagnózis után azt mondták neki, hogy valószínűleg le kell mondania a pankrátori pályáról. Ez a sport fizikailag és mentálisan is rendkívül megterhelő, az 1-es típusú diabétesszel együtt pedig az orvosok szerint veszélyes kombináció lehetett. Ő azonban nem volt hajlandó elengedni az álmát. A diagnózist nem végállomásként, hanem motivációként próbálta felfogni. Az inzulinkezelés megkezdése után visszaszedte a leadott súlyt, ismét erősebbnek és energikusabbnak érezte magát, majd fokozatosan visszatért az edzésekhez és a mérkőzésekhez. Ebben rengeteget jelentett számára az edzői, a társai és a barátai támogatása. Ez a része különösen ismerős lehet minden diabétesszel élő embernek: bármennyire is mi végezzük el nap mint nap a kezeléssel járó feladatokat, egy jól működő támogató közeg óriási különbséget jelenthet. Huszonegy évvel később Kyle még mindig diabétesszel él – és még mindig ott van a ringben.

A saját útját választotta. Kyle pankrációs stílusa eltér a látványos, levegőben végrehajtott akrobatikus mozdulatokra építő irányzattól. Ő maga humorosan azt mondja, ebben az is szerepet játszik, hogy fél a magasságtól. Sokat edzett különböző harcművészeti ágakban, többek között dzsúdóban, brazil jiu-jitsuban és kick-boxban. Mivel ezek a mozdulatok közel álltak hozzá, fokozatosan beépítette őket a pankrációba is. Nem feltétlenül azzal akart kitűnni, hogy mindenkinél látványosabb, hanem azzal, hogy a mozdulatai valóságosnak és hihetőnek tűnjenek. Ez a visszafogottabb, technikás stílus jól működik az All Elite Wrestling világában, ahol sok kiváló akrobata és más karakteres versenyző szerepel. Kyle éppen azzal tud különleges lenni, hogy valami mást tesz hozzá ehhez a sokszínű mezőnyhöz.

Diabéteszes technológia a ringben. Kyle folyamatos glükózmonitort, vagyis CGM-et használ. Számára ez hatalmas változást jelentett a diabétesz kezelésében, ugyanakkor a sportága miatt különleges szempontokat is figyelembe kell vennie. A birkózás, a jiu-jitsu és a kick-box közben nagy az esélye annak, hogy egy testen viselt eszköz elmozdul vagy leszakad. Ezért olyan szenzort választott, amelynek érzékelőjét a bőr alá ültetik, a külső jeladó pedig szükség esetén visszahelyezhető. Ha az edzés során leválik róla, egyszerűen újra fel tudja tenni. Inzulinpumpát viszont éppen a fizikai kontaktus miatt nem használ. Maradt az inzulintollaknál, mert számára jelenleg ez a legpraktikusabb és legbiztonságosabb megoldás. Ez is jól mutatja, hogy a diabétesz kezelésében nincs mindenkire egyformán érvényes módszer. Ami az egyik ember életébe tökéletesen illeszkedik, az a másik számára kényelmetlen vagy akár akadályozó is lehet.

Mit tesz egy mérkőzés a vércukorszinttel? A pankráció nemcsak fizikailag, hanem mentálisan is óriási megterhelést jelent. A fellépés előtti izgalom, a stressz és a szorongás mind hatással lehet a vércukorszintre. Kyle azt tapasztalja, hogy a televíziós szereplések napján időnként úgy érzi, mintha az inzulin egyszerűen nem akarna működni. Ennek hátterében valószínűleg a stresszhormonok, többek között a kortizol hatása áll. Amint véget ér a mérkőzés, és megnyugszik, a szervezete ismét kiszámíthatóbban reagál az inzulinra. A ringbe lépés előtt általában inkább kissé magasabb vércukorszintet enged meg magának. Egy magasabb értéktől átmenetileg fáradtabb lehet, ezt azonban könnyebben tudja kezelni, mint egy mérkőzés közben kialakuló hipoglikémiát. Miután lejön a színpadról, beadja a szükséges korrekciót. Ez természetesen az ő személyes, a saját orvosi csapatával kialakított gyakorlata, nem pedig általános követendő szabály. Mégis jól példázza, hogy az 1-es típusú diabétesz kezelése mennyire függ az adott helyzettől, az egyéni reakcióktól és az életmódtól. A diabétesz újra és újra váratlan helyzetek elé állít bennünket. Mire azt hisszük, hogy végre megfejtettük a működését, megváltozik valami: a terhelés, a stressz, az étkezés, az időzóna, a hormonháztartás vagy éppen az inzulinérzékenység. Roddy Piper pankrátor egyik híres mondata szerint: „Amikor már azt hiszed, hogy minden válasz megvan, megváltoztatom a kérdéseket.” Kyle szerint az élet a diabétesszel pontosan ilyen.

Amikor elfogy az energia.  A diabétesz okozta kiégés nagyon is valós jelenség. Különösen nehéz lehet akkor, ha valaki folyamatosan utazik, időzónákat vált, kiszámíthatatlan időpontokban eszik, és közben komoly fizikai teljesítményt várnak tőle. Kyle karrierjében elérkezett egy pont, amikor egy súlyos sérülés miatt műtétre és hosszabb kihagyásra volt szüksége. Huszonegy év alatt ez volt az első olyan sérülése, amely valóban megállásra kényszerítette. A pihenőt arra használta, hogy újragondolja az edzését, az étkezését és a diabéteszkezelését. A célja nem pusztán az volt, hogy visszatérjen a ringbe, hanem hogy jobb HbA1c-értékkel, tudatosabban és összességében jobb sportolóként térjen vissza. A pankrátorok gyakran addig hajtják magukat, amíg a testük egyszerűen fel nem mondja a szolgálatot. Kyle számára a sérülés végül egy szükséges figyelmeztetéssé vált: ideje lassítani, foglalkozni önmagával, és rendbe tenni azt, amit addig háttérbe szorított. Ebben van valami, amit cukorbetegként én is fontosnak tartok. Néha nem azért kell megállnunk, mert feladtuk, hanem azért, hogy később folytatni tudjuk.

A titkolózástól a nyílt kiállásig. Kyle sokáig nem akarta, hogy mások tudjanak a diabéteszéről. Az inzulin beadása a pankráció világában néha különösen furcsa félreértésekhez vezetett. Volt, aki azt hitte, drogot vagy szteroidot használ, mire neki újra és újra el kellett magyaráznia: „Ember, ez az inzulinom.” Ami korábban kínos vagy rejtegetni való dolognak tűnt számára, arra ma már büszke. Egyre több rajongó keresi meg azzal, hogy erőt adott nekik a történetével. Akadtak köztük 1-es típusú diabétesszel élő fiatalok is, akik szerettek volna sportolni vagy pankrációt tanulni, de nem hitték, hogy erre nekik is lehetőségük van. Kyle példája megmutatta nekik, hogy a diagnózis önmagában nem jelenti az álmaik végét. Éppen ezért egyre aktívabban szeretne részt venni a diabéteszközösség életében. Felismerte, hogy ha nyíltan beszél a betegségéről, azzal másokat is arra ösztönözhet, hogy merjenek mozogni, célokat kitűzni és egészségesebb életet élni.

Nem kell kisebb álmokat választanunk. Kyle O’Reilly története természetesen nem arról szól, hogy az 1-es típusú diabétesz mellett minden egyszerűvé válik. Éppen ellenkezőleg: a mérkőzések előtti magas vércukor, az utazások, a kiszámíthatatlan étkezések, a sérülések és a diabéteszes kiégés mind valós nehézségek. Az üzenete számomra mégis az, hogy a diagnózis után nem feltétlenül kell kisebb álmokat választanunk. Lehet, hogy több tervezésre, alkalmazkodásra és támogatásra van szükségünk. Lehet, hogy más eszközök működnek számunkra, mint valaki másnak. És lesznek olyan napok is, amikor úgy érezzük, hogy a diabétesz ismét megváltoztatta a kérdéseket. De ettől még kereshetünk új válaszokat. Kyle 18 évesen azt hallotta, hogy az 1-es típusú diabétesz miatt valószínűleg nem lehet belőle hivatásos pankrátor. Több, mint húsz évvel később nemcsak továbbra is versenyzett, hanem a nyilvánosságát arra használta, hogy láthatóbbá tegye a diabétesszel élő embereket. Néha éppen az válik a történetünk egyik legerősebb részévé, amit kezdetben a legszívesebben elrejtettünk volna.

Ez a cikk személyes véleményt és általános tájékoztatást tartalmaz. Kyle O’Reilly saját diabéteszkezelési gyakorlata nem tekinthető általános orvosi javaslatnak. Az inzulinadagolással, a sportolással vagy a terápiás beállításokkal kapcsolatos változtatásokat minden esetben diabetológussal érdemes egyeztetni.

forrás: https://beyondtype1.org/kyle-oreilly-wrestling-diabetes