Volt egy születésnapi meghívásunk a hétvégére. Nem étteremben, nem egy belvárosi helyen, hanem egy farmon. Olyan igazi, hatalmas területen, ahol az embernek öt perc után az az érzése támad, hogy ha most elindul valamerre, talán estig sem talál vissza.

Gellértet ez természetesen egyáltalán nem zavarta. Ő konkrétan tobzódott. Tehenek, baromfik, kecskék, bárányok, állatok mindenhol, ő pedig úgy közlekedett közöttük, mintha legalábbis ő lenne a farm új gazdája. Mi pedig próbáltuk követni, miközben a felnőttek szépen elfoglalták magukat a születésnapi ünnepléssel.Az asztalokon hatalmas kancsókban limonádé, házi sajtok, felvágottak, friss kenyér és mindenféle finomság sorakozott. Az a tipikus vidéki vendégség, ahol az ember már attól jóllakik, hogy végignézi az asztalt.

És persze ott volt Tomi is.

Egy idő után azonban feltűnt, hogy egyre gyakrabban pillantgat a telefonjára. Nem az a klasszikus „vajon írt-e valaki Messengeren?” típusú telefonra nézés volt, hanem az a bizonyos diabéteszes pillantás. Amikor az ember nem is igazán a telefont nézi, hanem azt, amit a telefon mutat.

A cukrát.

Aztán Tomi elment a süteményekhez. Evett. Visszament. Újra ránézett a telefonjára. Megint evett. Aztán ivott a cukros limonádéból. Én pedig csak néztem, mert azért egy idő után az ember feleségként megtanulja, hogy a „csak úgy eszegetek” és a „valami nagyon nem stimmel” között van egy egészen jól felismerhető különbség.Kiderült, Tomi szenzora 2,8-as vércukrot jelez.

Kettő egész nyolc.

Csakhogy Tomi egyáltalán nem érezte rosszul magát. Nem remegett, nem izzadt, nem szédült, nem volt gyenge. Semmi. Úgyhogy evett. Aztán még evett. Aztán megint evett. És a szenzor továbbra is 2,8-at mutatott.

Na, itt kezdett el bennünk dolgozni az a bizonyos kellemetlen érzés.

Mert ha valaki tényleg 2,8-on van, az már nem az a kategória, hogy „majd eszem valamit és kész”. Viszont ha valaki eszik, eszik, cukrosat iszik, és közben semmit nem érez, akkor jogosan merül fel a kérdés: mi a franc történik?És itt jött a következő probléma. A vércukormérő nem volt nálunk.

Mert hát minek is? Friss volt a szenzor. Működött. Tomi amúgy is folyamatosan látja az értékét, mi pedig nem otthon voltunk, hanem vidéken, egy hatalmas farm közepén. Ráadásul autót csak Tomi vezet.

Úgyhogy ott álltunk egy születésnapi bulin, egy olyan szenzorérték előtt, amiről nem tudtuk eldönteni, hogy valódi-e, és közben egyre kevésbé volt vicces az egész.

Tomi elkezdett félni. Én is.

Úgyhogy összeszedtük magunkat, és szépen, szinte menekülésszerűen elindultunk haza. Köszönés nélkül. Bocsánatkérő pillantásokkal. A vendéglátók és a barátaink szerencsére megértették. Ismerik Tomi betegségét, tudják, hogy a diabétesz néha nem kérdezi meg, hogy éppen születésnapon vagy-e.

Vagy nyaralsz.

Vagy moziban ülsz.

Vagy éppen egy farm közepén próbálsz kulturáltan sütizni.

Útközben én adagoltam Tomi kezébe a zacskós kekszet. Mert ilyenkor az ember valahogy automatikusan átvált személyi hipószerviz üzemmódba.

„Egyél még.”

„Egyél ebből.”

„Ezt is.”

„Most mit mutat?”

"3,5. "

Csodás.

Hazaérve Tomi végre elővette a vércukormérőt és megmérte magát.

10-es volt.

TÍZ.

Na, azt a megkönnyebbülést nehéz szavakba önteni.

Kiderült, hogy valószínűleg elmozdulhatott a szenzor, esetleg megnyomódhatott. Tomi próbálta újrakalibrálni, hátha helyrejön, de nem jött. A szenzor kuka.

És persze utólag már könnyű okosnak lenni.

Mert utólag azt is végiggondoltuk, hogy valójában mekkora kockázat volt úgy autóba ülni, hogy nem tudtuk biztosan, mi történik. Mi van, ha tényleg 2,8 volt? Mi van, ha az érték még tovább esik? Mi van, ha útközben történik valami?

Szerencsére nem ez történt.

De a tanulság azért szépen ott maradt velünk.

A diabéteszben a technika elképesztően sokat segít. A szenzor rengeteg terhet levesz a vállakról, folyamatosan látod az értékeket, látod a trendeket, jelzést kapsz, és biztonságot ad. De ettől még nem helyettesít mindent.

Mert ami elromolhat, az egyszer el is romlik.

A friss szenzor is.

A tökéletesen működőnek hitt technika is.

És természetesen pont akkor, amikor a legkevésbé számítasz rá.

Szóval nálunk most megszületett egy új szabály: ha nem vagyunk otthon közelében, a vércukormérő jön velünk. Nem számít, hogy friss a szenzor. Nem számít, hogy eddig tökéletesen működött. Nem számít, hogy valószínűleg semmi szükség nem lesz rá.

Mert ha valami elromolhat, akkor el is romlik.

A zacskós keksz is jöhet.

A cukros limonádé is.

A sütemény is.

De ha a szenzor hülyeséget mutat, kell valami, amivel ellenőrizni tudjuk.

És egyébként a barátainknak ezúton is köszönjük, hogy nem sértődtek meg, amiért a születésnapi buliról egyszer csak eltűntünk. Megértették. Ismerik Tomi betegségét, és tudják, hogy néha vannak olyan pillanatok, amikor egyszerűen nincs helye annak, hogy „jaj, de hát még csak most érkeztetek”.

Mi pedig hazamentünk.

Gellért persze maradt volna. Ő még órákig nézte volna a teheneket, kergette volna a kecskéket, csodálta volna a bárányokat, és valószínűleg estére beköltözött volna a farmra.

Tomi viszont már csak egy dolgot szeretett volna látni.

A vércukormérőt.

És azt hiszem, ezen a hétvégén megint megtanultuk, hogy a diabétesz nem azért kiszámíthatatlan, mert mindig történik valami. Hanem azért, mert néha akkor történik valami, amikor éppen azt gondolod, hogy minden tökéletesen rendben van.

Úgyhogy legközelebb vidéki születésnap, farm, esküvő, kirándulás vagy bármi más: szenzor pipa, keksz pipa, cukros cucc pipa, vércukormérő pedig pipa.

Mert a diabétesznek sajnos nincs olyan, hogy „ma kivételesen nem dolgozom.