Mivel unom már újra meg újra megírni, hogy augusztus 20-án nekem ízlett jobban a cukormentes torta, Tominak pedig a cukros, ugorjunk inkább oda, ahol szerintem igazán érdekes a történet: hogy egy diabos boldogsága néha egészen nevetségesen apró dolgokon múlik. Nem nagy dolgokon. Nem azon, hogy éppen milyen szenzációs ajándékot kapott, vagy hogy lefoglaltunk-e egy wellnesshétvégét. Hanem például azon, hogy egy teljesen hétköznapi, kissé idegesítő problémára egyszer csak megszületik a megoldás.

Tomi ugyanis a minap megnézett egy YouTube-videót, amiből megtudta, hogy a hosszú hatású inzulinjának penje, amiben egyébként időzítő is van, tehát mutatja, hogy mikor használta utoljára, újra működésbe hozható.

És itt álljunk is meg egy pillanatra.

Mert ez nekünk, kívülállóknak körülbelül annyira hangzik izgalmasan, mint amikor valaki bejelenti, hogy sikerült új elemet tenni a távirányítóba. Tominak viszont ez konkrétan ünnep volt.

Kiderült ugyanis, hogy az egész penben valóban lehet elemet cserélni. Nem kell kidobni, nem kell elfogadni, hogy az időzítő egyszer csak feladta, hanem gombelem van benne, amit ki lehet cserélni. Persze nem úgy, hogy az ember csak lepattintja a hátulját, mint egy elemtartós gyerekjátékot. De egy csavarhúzóval, némi ügyeskedéssel és azzal a határozott érzéssel, hogy „na, ezt most megoldjuk”, megugorható.

És Tomi úgy örült ennek, mint egy négyéves a gumicukornak.

Komolyan.

Ott volt az arcán az a tiszta, őszinte boldogság, amit az ember általában akkor lát, amikor a gyerek megtalálja a játszótéren a legnagyobb csúszdát, vagy amikor valaki rájön, hogy a fagyasztó mélyén mégis van egy bontatlan jégkrém.

Én meg néztem, és közben arra gondoltam, hogy na, pontosan erről van szó. A diabéteszben elképesztően sokszor nem a nagy dolgok fárasztóak, hanem a rengeteg apró, folyamatosan ismétlődő kérdés.

Például: „Vajon szúrtam?”

És tudjátok mit? Ez pont olyan, mint amikor az ember becsukta-e az ajtót. Elindulsz otthonról, már a lépcsőházban vagy, aztán hirtelen megállsz.

Bezártam?

Vagy kihúztam a hajvasalót?

Elzártam a gázt?

Lekapcsoltam a lámpát?

A legtöbb ilyen kérdésre viszonylag könnyű választ adni. Visszanézel, visszamész, ellenőrzöd. Ha nagyon bizonytalan vagy, maximum öt perc múlva már tudod.

Na, ugyanez egy hosszú hatású inzulinnál már nem ennyire egyszerű.

Mert ha ott állsz, és hirtelen nem emlékszel arra, hogy beadtad-e az inzulint, akkor nem feltétlenül az a következő lépés, hogy „jó, akkor gyorsan visszamegyek megnézni”. Nem olyan, mint amikor ellenőrzöd, hogy bezártad-e az ajtót. És pontosan ezért tud ennyit számítani egy ilyen kis kijelző. Egy apró időzítő. Egy kis technikai segítség, ami megmondja: igen, megtörtént. Vagy nem, még nem.

Nem kell emlékezni.

Nem kell fejben visszapörgetni az elmúlt fél órát.

Nem kell megkérdezni saját magadtól harmadszor is, hogy „de most tényleg megszúrtam?”.

Csak ránézel.

És kész.

Lehet, hogy valakinek ez egy teljesen jelentéktelen műszaki apróság. Nekünk viszont egy picit kevesebb bizonytalanság.

És a diabéteszben szerintem ezekből a picit kevesebb bizonytalanságokból áll össze egy csomó olyan pillanat, amit kívülről észre sem vesz az ember.

Egy jól működő szenzor.

Egy toll, ami mutatja, mikor használtad.

Egy tartalék inzulin a táskában.

Egy olyan mérő, ami éppen akkor működik, amikor kell.

Egy telefon, ami nem merül le, amikor a szenzor jelez.

Egy zseb, amiben pont ott van a szőlőcukor, ahol lennie kell.

És persze egy feleség, aki a világ összes kérdése közül nagyjából minden este legalább egyszer felteszi: „És mennyi?”

A diabétesz nem attól lesz könnyű, hogy egyszer csak eltűnik minden nehézség. Hanem attól, hogy egy-egy apró részlet néha gördülékenyebbé válik.

Hogy nem kell ötödjére is ellenőrizni valamit.

Hogy nem kell azon gondolkodni, vajon most mi történt.

Hogy egy eszköz elvégzi helyetted azt a kis mentális munkát, amit egyébként neked kellene fejben tartani.

És szerintem erről sokkal többet lehetne beszélni.

Mert amikor valaki kívülről ránéz egy diabéteszes életére, hajlamos azt látni, hogy inzulin, szénhidrát, szenzor, vércukor, számolás, mérés.

Mi meg közben pontosan tudjuk, hogy a háttérben mennyi apró döntés és ellenőrzés történik naponta.

Beadtam?

Mikor adtam?

Ehetek?

Mennyit ehetek?

Most miért emelkedik?

Miért esik?

Mennyit mozgok?

Mit jelez a szenzor?

Mikor ettem?

Mikor adtam?

És kezdjük elölről.

Éppen ezért lehet egy olyan egyszerű dolognak is óriási jelentősége, mint egy működő kis időzítő.

Tomi pedig azóta boldogan mutogatja, hogy működik.

Én meg nézem, és arra gondolok: ha egy gombelem és egy csavarhúzó ennyire boldoggá tud tenni egy diabéteszest, akkor talán tényleg nem kell mindig a nagy dolgokat keresnünk.

Néha elég egy kis kijelző, ami végre megmondja azt, amit öt perce próbálsz felidézni.

És igen.

Ez is életminőség.

Még akkor is, ha kívülről csak egy gombelemnek tűnik.