Sirályokra ébredni egészen más, mint egy szenzor riasztására. Ezt most már biztosan tudjuk. Gradoban ugyanis napokig nem arra keltünk éjszaka, hogy Tomi cukra megint lefelé vagy felfelé száguld, hanem arra, hogy odakint elkezdődött egy újabb napsütéses olasz reggel. És azt hiszem, egy diabéteszes családban ennél kevés romantikusabb dolog létezik. A szenzor persze ott volt velünk. Nem felejtettük otthon az inzulint, nem hagytuk a hűtőben a fél diabéteszes arzenált, és Tomi sem kapott egy hét szabadságot a saját hasnyálmirigyétől. De valami mégis olyan volt, mintha a cukorbetegség is szabadságra ment volna. Csak éppen nem velünk egy helyre.

Egy hetet töltöttünk Gradoban, és tulajdonképpen végig mozgásban voltunk, csak most nem úgy, ahogy a hétköznapokban. Hajóztunk, sétáltunk, bicikliztünk, úsztunk, kirándultunk, bóklásztunk a kis utcákon, és persze minden nap többször lejutottunk a tengerhez. Nem volt különösebb edzésterv, nem volt „na, akkor most mozogjunk egy órát”. Egyszerűen csak mozgott az egész család. Ha el akartunk jutni valahova, biciklire ültünk. Ha meg akartuk nézni a környéket, sétáltunk. Ha melegünk lett, úsztunk. Ha meguntuk a partot, hajóra szálltunk. És közben Tomi cukrai valahogy elképesztően szépen reagáltak erre az egészre. Aztán ott volt az étel. Halak, tengeri herkentyűk, zöldségek, friss gyümölcsök, egyszerű olasz ételek. Persze ettünk pizzát és tésztát is, mert azért mégiscsak Olaszországban voltunk, nem egy szénhidrátszámláló edzőtáborban. Ettünk fagyit is. Nem is keveset. És mégis azt láttuk, hogy Tomi cukrai sokkal nyugodtabbak. Nem tökéletesek, mert olyan, hogy tökéletes cukor, valószínűleg csak az Instagramon létezik, de érezhetően más volt a helyzet.

És persze rögtön elindult nálunk a szokásos elmélkedés.

Mi lenne, ha itt élnénk?

Vajon más lenne Tomi HbA1c-je, ha ez lenne a hétköznapja? Ha minden reggel tengerparti levegő jönne be az ablakon, ha naponta biciklizne, úszna, sétálna, ha több halat és zöldséget enne, és kevesebb lenne a rohanás? Ha nem az lenne a kérdés reggel, hogy hogyan fér bele minden a napba, hanem az, hogy melyik bicikliúton menjünk ma? Mert erről rengeteget beszéltünk. És persze azt is hozzátettük: lehet, hogy csak az újdonság varázsa. Lehet, hogy most minden könnyebbnek tűnik, mert nyaralunk. Mert nincs munka, nincs határidő, nincs hétfő reggeli rohanás, nincs az a száz apró stressz, amitől egy átlagos hétköznap észrevétlenül is tele lesz a szervezetünk feszültséggel. Lehet, hogy három hónap után ugyanitt is ugyanúgy szidnánk a szenzort, mint otthon.

De azért jó volt eljátszani a gondolattal. A napfény, a sós levegő, a tenger, a mozgás és az a hihetetlen nyugalom, ami valahogy körülvett minket, tényleg jót tett. Tomi is érezte, mi is láttuk. És közben én azon kaptam magam, hogy egyre kevésbé figyelem a cukrot. Nem azért, mert nem érdekelt, hanem mert nem kellett folyamatosan vele foglalkozni.

És aztán jött a legnagyobb ajándék: éjszakákon át nem keltünk fel.

Nem egyszer. Nem egy szerencsés éjszakán. Napokig.

Nem hallottuk a szenzor jelzését. Nem ébredtünk arra, hogy „mennyi?”. Nem néztük félálomban a telefont. Nem számoltuk, hogy vajon kell-e korrigálni. Nem próbáltuk kitalálni, hogy a következő órában merre indul majd a görbe.

Aludtunk.

Fantasztikus volt.

Közben Gellértnek természetesen teljesen más jelentette a nyaralás csúcsát. Neki nem a tökéletes vércukorgörbe volt a lényeg, hanem a kagylók. Minél több, annál jobb. Aztán a homokvárak. Aztán újabb kagylók. És persze a tenger. Meg a sirályok, amelyek szerinte valószínűleg legalább olyan fontos részei Grado-nak, mint bármi más.

És valahogy pont ez volt benne a legjobb. Hogy együtt tudtunk kapcsolódni úgy, hogy közben mindenkinek mást jelentett ugyanaz a nyaralás. Nekünk a biciklizés, az úszás, a hajózás, a jó ételek és az, hogy Tomi cukra milyen szépen alakult. Gellértnek pedig egy újabb tökéletes kagyló, egy hatalmas homokvár és egy sirály, amit öt percig lehetett figyelni.Talán ezért volt olyan jó ez az egy hét. Nem kellett külön programot szervezni ahhoz, hogy együtt legyünk. Együtt voltunk a parton, a biciklin, a hajón, a vízben, a reggelinél, a homokban. És közben valahogy minden lassabb lett.

Még a diabétesz is.

Mintha ő is fogta volna a kis bőröndjét, elment volna egy hétre valahova máshova, és azt mondta volna: gyerekek, most ezt intézzétek nélkülem. Persze tudjuk, hogy hazajött velünk, vagyis itthon várt ránk. 

A szenzor is visszaköltözött a hétköznapokba, az inzulin sem maradt Olaszországban, és valószínűleg hamarosan újra lesznek éjszakai riasztások is. De ezt az egy hetet nem lehet elvenni tőlünk. Mert Grado megmutatta, milyen az, amikor a diabétesz nem uralja a napjainkat. Csak ott van valahol a háttérben, miközben mi élünk .Úgy tűnik, olykor még a cukorbetegség is elfelejti, hogy neki mindig közbe kell szólnia.

Chao bella, diabétesz!

Legalább egy hétre tényleg jó volt nélküled. 🌊