Amikor cukorbetegségről beszélünk, sokszor szinte automatikusan felmerülnek bizonyos kérdések: „Mit evett?”, „Túl sok édességet fogyasztott?”, „Nem mozgott eleget?”, „Hogy hagyhatta ennyire el magát?” Én pedig ilyenkor mindig azt érzem: bárcsak egyszerűbb lenne a helyzet. Bárcsak a cukorbetegség egy olyan állapot lenne, amelyről nem kellene magyarázkodnom. Bárcsak nem kellene attól tartanom, hogy valaki egyetlen mondat alapján ítéletet mond rólam, vagy bármelyik sorstársamról. A diabétesz önmagában is elég nagy változást hoz az ember életébe. Nem kellene hozzá még a szégyen és a bűntudat terhének is társulnia.

"Biztosan nem figyelt oda magára." A cukorbetegséget különösen sok tévhit övezi. Gyakran úgy beszélnek róla, mintha az kizárólag a túlzott evés, az édességek, a mozgásszegény életmód vagy a túlsúly egyenes következménye lenne. És bár az életmódnak valóban lehet szerepe a kialakulásában (a 2-es típusnál), a valóság ennél sokkal összetettebb. Én is azt tapasztalom, hogy kívülről az emberek hajlamosak nagyon egyszerűen gondolkodni. Ha valaki cukorbeteg, akkor biztosan „rosszul élt”. Ha túlsúlyos, akkor pedig szinte automatikusan összekapcsolják a kettőt, és arra jutnak, hogy ő tehet a betegségéről. Csakhogy egy betegség kialakulása ritkán ennyire fekete-fehér. A genetikai hajlamnak is komoly szerepe lehet. A családi előzmények jelentősen befolyásolhatják a kockázatot, és számos olyan ember él 2-es típusú cukorbetegséggel, aki egyébként rendszeresen mozog, odafigyel az étkezésére és egészségtudatosan él. És fordítva is igaz: attól, hogy valaki túlsúlyos, még egyáltalán nem törvényszerű, hogy cukorbeteg lesz. Éppen ezért nagyon igazságtalan egyetlen tényező alapján megítélni valakit.

Nem látjuk, mi van a háttérben. Azt is könnyű elfelejteni, hogy nem mindenki ugyanonnan indul. Más lehetőségei vannak annak, akinek megfelelő anyagi háttere van, könnyen hozzáfér egészséges élelmiszerekhez, van ideje sportolni, biztonságos környezetben él, és megengedheti magának az egészségesebb életmódhoz szükséges dolgokat. És egészen más annak, aki folyamatosan azon aggódik, hogyan fizesse ki a számláit, több műszakban dolgozik, kevés ideje marad saját magára, vagy egyszerűen nincs lehetősége megvenni a drágább élelmiszereket, edzőterembe járni vagy rendszeresen sportolni. Ezekről kívülről semmit sem látunk. Ahogy azt sem látjuk, hogy valaki milyen genetikai adottságokkal él, milyen betegségei vannak, milyen gyógyszereket szed, milyen stressznek van kitéve, vagy milyen élethelyzeteken ment keresztül. Mégis milyen könnyen kimondjuk: „Erről ő tehet.”

A stigma néha egész hétköznapi mondatokban jelenik meg. A cukorbetegséghez kapcsolódó megbélyegzés nem mindig látványos. Nem feltétlenül egy nyíltan bántó megjegyzés formájában jelenik meg. Néha csak egy ártatlannak tűnő kérdés: „Ezt tényleg megeheted?” Vagy: „Nem kellene inkább diétáznod?” „Hát, ha kevesebb édességet ennél…” Lehet, hogy aki ezeket mondja, nem akar rosszat. De annak, aki nap mint nap együtt él a diabétesszel, ezek a mondatok nagyon is fájdalmasak lehetnek. Mert én nem csak egy diagnózis vagyok, és a sorstársaim sem azok. A cukorbeteg ember nem egyenlő a vércukormérőjével, az inzulinjával, a gyógyszereivel vagy azzal, hogy mit tett a tányérjára.

A szégyennek valódi következményei vannak. Talán azt gondolhatnánk, hogy a megbélyegzés csak kellemetlen érzés, pedig ennél sokkal többről van szó. Ha valakit folyamatosan azzal szembesítenek, hogy „ő tehet róla”, könnyen elkezdheti ő is így látni saját magát. Szégyelli, hogy cukorbeteg, nem meri elmondani másoknak. Kellemetlenül érzi magát, amikor étkezik társaságban. Elrejti a vércukormérőjét, nem akarja megmutatni, hogy inzulint használ vagy gyógyszert szed. És talán még segítséget is nehezebben kér. A folyamatos bűntudat, szégyen és ítélkezés pedig a lelki egészségünkre is hatással lehet. A diabétesz kezelése önmagában is rengeteg odafigyelést és energiát igényel. Nem kellene még azt is cipelnünk, hogy közben folyamatosan bizonygatnunk kell: nem vagyunk hibásak azért, mert betegek lettünk.

Az egészségügyben is számít a hangnem. Szeretném azt is hangsúlyozni, hogy a megbélyegzés nemcsak a hétköznapi emberek részéről érkezhet. A cukorbeteg személyek számára különösen fontos, hogy az egészségügyi ellátás során ne ítélkezéssel találkozzanak, hanem támogatással. Egy orvosi vizsgálaton vagy kontrollon sokszor eleve kiszolgáltatott helyzetben vagyunk. Ha pedig azt érezzük, hogy az orvos vagy más egészségügyi szakember eleve hibáztat bennünket, még nehezebb őszintén beszélni a problémáinkról. Pedig éppen arra lenne szükségünk, hogy merjünk kérdezni. Hogy elmondhassuk, ha valami nem működik. Hogy beszélhessünk a nehézségeinkről. Hogy ne féljünk attól, milyen reakciót kapunk. A cukorbetegség kezelése nem büntetés. És az orvos-beteg kapcsolatnak sem az ítélkezésről kellene szólnia.

Itt az ideje a változásnak. A média is sokat tehetne azért, hogy ne erősítse tovább a sztereotípiákat. Amikor a 2-es típusú cukorbetegségről szóló cikkekhez rendszeresen túlsúlyos, édességet evő emberekről készült képeket társítanak, azzal akaratlanul is azt az üzenetet erősítik, hogy a cukorbetegség egyéni kudarc. Pedig a valóság sokkal összetettebb. Szeretném, ha a diabéteszről több hiteles információ jelenne meg. Szeretném, ha a beszélgetésekben kevesebb lenne a hibáztatás és több a megértés. És legfőképpen azt szeretném, ha egy cukorbeteg diagnózis hallatán nem az lenne az első reakciónk, hogy „Mit rontott el?”, hanem az, hogy: „Miben tudok segíteni?”

a kép forrása: https://www.nytimes.com/2016/10/12/opinion/diabetes-diet-and-shame