Valahol minden nyaralás már napokkal az indulás előtt elkezdődik. Nem akkor, amikor becsukjuk a bőröndöt. Sokkal előbb. Amikor előkerül a telefon jegyzetek alkalmazása, és elkezdődik a lista. A lista, ami minden évben ugyanazzal a három szóval indul: nehogy otthon maradjon...

Mert egy kisgyerekkel és egy 1-es típusú cukorbeteg férjjel a nyaralás előtti csomagolás nem egyszerű pakolás. Inkább hadművelet.

Régen egy törölköző, egy fürdőruha, egy naptej és már indultunk is. Ma meg ott állok a nappali közepén, körülöttem kupacokban a holmik, és próbálom fejben végigvenni, hogy biztosan minden bekerült-e.

Mert Tomi esetében nem az a kérdés, hogy van-e inzulin. Hanem hogy van-e elég inzulin. És van-e tartalék. És abból is tartalék. Mert ha valamit megtanultunk az elmúlt években, az az, hogy Murphy a cukorbetegséget különösen szereti.

Aztán jönnek a szenzorok. Nem egy. Nem kettő. Inkább több, mint amennyire szükség lehet. Mi van, ha leválik a tengerben? Ha a negyvenfokos melegben megmakacsolja magát? Ha pont a nyaralás második napján dönt úgy, hogy most akkor elég volt?

És persze ott a vércukormérő is.

Igen, tudom, ott a szenzor. De nálunk a mérő ugyanúgy alapfelszerelés. Mert a technika csodálatos dolog... egészen addig, amíg nem kezd el teljesen mást mutatni, mint amit Tomi érez. Ilyenkor jön a régi, jól bevált ujjbegyes mérés. Ezért a mérő, a tesztcsíkok és minden hozzá tartozó apróság mindig velünk utazik.

A következő tétel a hőtartó inzulintok.

Ez az a felszerelés, amiről korábban azt sem tudtam, hogy létezik. Ma már nélküle el sem indulnánk. Mert a nyári kánikulában nemcsak mi olvadunk meg, hanem az inzulin sem szereti a forróságot.

Ezért nálunk a hűtőtáska sem elsősorban a hideg üdítők miatt fontos.

Persze jó érzés elővenni egy hideg vizet a strandon, de a hűtőtáska első számú lakója mindig az inzulin. Ezt sokan talán furcsának tartják, nekünk viszont teljesen természetes. A diabétesz nem megy szabadságra attól, hogy mi éppen a tengerparton vagyunk.

És akkor még Tomi holmijának csak a felénél járunk.

Mert közben ott van Gellért bőröndje is.

Kedvenc alvós. Mesekönyv. Színező. Matricák. Kisautók. Naptej. UV-s póló. Sapka. Még egy sapka, mert az első biztosan eltűnik valahol az első napon. Fürdőjátékok. Pótruhák. Még több pótruha. Nasi az útra. Innivaló. Nedves törlőkendő. És persze valami olyan játék, amivel majd pontosan öt percig fog játszani.

A bőröndök lassan megtelnek, én pedig már azon gondolkodom, hogyan fog ez az egész egyáltalán beférni az autóba.

A papírok külön kupacban várnak.

Európai Egészségbiztosítási Kártyák. Utasbiztosítás. Személyi igazolványok. Foglalások. Telefonszámok. Régen ezeket valószínűleg félvállról vettem volna. Ma viszont sokkal nyugodtabban indulok el úgy, hogy tudom: ha bármi történne, minden kéznél van.

És aztán elérkezik az indulás napja.

Hajnali kelés.

Az az igazi.

Amikor az ébresztő még azt sem tudja, hogy szabad-e csörögnie.

Gellértet próbáljuk úgy felöltöztetni, hogy lehetőleg tovább aludjon. Közben én már fejben pipálom a listát, Tomi pedig készül a hosszú útra.

Mert előttünk áll hat-hét óra vezetés.

És ilyenkor bennem mindig van egy kis plusz izgalom.

Nem a dugók miatt.

Nem is azért, hogy mikor érünk oda.

Hanem mert tudom, hogy egy ilyen hosszú vezetés alatt Tomi vércukrának végig stabilnak kell maradnia. Figyelni kell rá. Mérni kell. Ha szükséges, meg kell állni. Enni kell. Inni kell. Pihenni kell.

Nálunk nincs olyan, hogy "már csak kibírjuk a következő pihenőig".

Ha meg kell állni, akkor megállunk.

Ha mérni kell, akkor mérünk.

Ha enni kell, akkor eszünk.

Mert a legfontosabb nem az, hogy egy órával hamarabb megérkezzünk, hanem hogy biztonságban érkezzünk meg.

Sokan azt gondolják, hogy a cukorbetegség rengeteg lemondással jár.

Én inkább azt mondanám, hogy rengeteg előrelátással.

Többet tervezünk. Többet pakolunk. Többet ellenőrzünk. Néha úgy érzem, egy kisebb gyógyszertár is velünk utazik.

De cserébe, amikor végre kiszállunk az autóból, Gellért már szalad is a víz felé, Tomi vércukra rendben van, én pedig végre kifújom a levegőt, akkor mindig ugyanaz jut eszembe.

Lehet, hogy nekünk egy nyaralás előtt kétszer annyi mindent kell végiggondolni, mint másoknak.

De ettől még ugyanúgy tudunk önfeledten pihenni.

Csak előtte egy kicsit alaposabban kell becsomagolnunk az életünket. Egyébként Tomi telefontöltője otthon maradt. Na bumm.