Ha 1-es típusú diabétesszel élsz, előbb-utóbb rájössz, hogy nem csak az számít, mit eszel, mennyit mozogsz, vagy mennyi inzulint adsz magadnak. Van egy tényező, amit sokkal nehezebb kiszámolni: a stressz. És talán pont ezért ennyire veszélyes. Mert a stresszt nem tudod grammra mérni, nem tudsz hozzá inzulindózist tippelni, nem tudod kikapcsolni. Pedig a tested nagyon is reagál rá.

Amikor stressz ér, a szervezeted azt veszélyhelyzetként érzékeli. Teljesen mindegy, hogy valódi veszélyről van szó, vagy „csak” egy munkahelyi határidőről, megfelelési kényszerről vagy belső szorongásról. A tested adrenalint és kortizolt termel, a máj glükózt szabadít fel, hogy energiát adjon a túléléshez. Ez evolúciósan egyébként tök hasznos, csak diabétesszel nem ilyen egyszerű. A plusz glükóz ott marad a vérben, és ha nincs hozzá megfelelő inzulin, máris jön a magas vércukor. És sokszor ilyenkor nem érted, miért.

Hiszen ugyanazt etted.

Ugyanúgy mozogtál.

Mégis magasabb minden.

Nálam ez sokszor van így. És már tudom: nem mindig az étel az oka. Sokszor "csak" az élet.

Nem kell tragédia ahhoz, hogy kibillenj! A stresszről sokan úgy gondolkodnak, mint valami nagy, drámai eseményről, pedig a valóságban inkább a mindennapi, apró terhek rakódnak egymásra. Nekem sokszor jelent  stresszforrást a munkahelyi teljesítmény, a határidők, a felelősség, a külső és a saját magam által felállított elvárások. Ezeken túlmenően, amivel örökös harcot vívok, az az idő. Annyi minden érdekel, annyi mindent szeretnék csinálni, annyi mindennel szeretnék foglalkozni. Hogyan férjen bele minden? Munka, saját projektek, minél több sport, kapcsolatok, önismereti fejlődés, utazás, pihenés. Hol van az egyensúly a produktivitás és a saját életem között? Sokszor azt hiszem, ez a folyamatos egyensúlyozás merít ki a legjobban.

És persze ott van a diabétesz saját pszichés terhe is. Egy plusz kis csomag. A napi döntések. A folyamatos számolás. A korrigálások. Az előretervezés. Meg azok a félelmek, amelyekről kevesebbet beszélünk: mi lesz hosszú távon? Lesznek szövődményeim? Hiába figyelek, történhet baj? Mi van, ha más betegségek is megjelennek? Ezek nem mindig hangos félelmek. Sokszor csak ott vannak a háttérben. De a test reagál rájuk.

Amikor nem a cukor borít ki, hanem minden más. A legrosszabb a stresszben, hogy nem áll meg a hormonális reakciónál. A diabéteszes önmenedzselést is potenciálisan rombolja. Amikor stresszes vagyok, hajlamosabb vagyok kevésbé figyelni magamra, kevésbé vagyok jelen. Türelmetlenebb vagyok, nehezebben hozok jó döntéseket. A stressz hat az alvásra, az energiaszintre, az étkezési döntésekre, a mozgásra, sőt arra is, milyen gyakran nézek rá a szenzoromra. Ez egy ördögi kör.

Stresszes vagyok → magasabb a vércukrom → ez tovább stresszel → még nehezebb jól menedzselni.

És ebből az állapotból könnyű belecsúszni egy tartósabb szorongásba.

Túlélő stratégia. Túl sokáig hittem azt, hogy a stresszt ki kell bírni. Ma már sokkal inkább úgy gondolom: kezelni kell. Az első és legerősebb eszközöm a sport. Sokat mozgok, futok, edzek, táncolok, biciklizem, mert érzem, hogy ez nemcsak fizikailag tesz jót, hanem mentálisan is. A futás és a bicikli nekem egyfajta feszültséglevezetés. Sokszor már az első pár kilométer után érzem, hogy kitisztul a fejem, lecsendesednek a gondolatok, és valahogy minden kezelhetőbbnek tűnik.

A mindfulness szintén fontos része lett az életemnek, bármilyen szkeptikus is voltam kezdetben. Segít abban, hogy ne a jövőbeni félelmeken vagy a múltbeli hibákon pörögjek, hanem visszatérjek a jelenbe. Ez diabétesszel különösen fontos, mert hajlamosak vagyunk folyamatosan előre aggódni. Megtanultam azt is, hogy a regeneráció nem jutalom, hanem szükséglet. Figyelek arra, hogy eleget aludjak, mert tudom, mennyire meghatározza a stressztűrő képességemet és a vércukraimat is az alvásom minősége és mennyisége. Emellett igyekszem rendszeresen tudatosan kikapcsolni: havonta 1-2-szer elmegyek masszázsra, néha beiktatok egy arckezelést, szeretek fürdőzni, szaunázni a barátaimmal. Ezek kívülről apróságnak tűnhetnek, de nekem azt jelentik, hogy megállok, lelassulok, és időt adok magamnak arra, hogy ne csak működjek, hanem töltődjek is.

Kimondva könnyebb cipelni! Amit még tanulok: nem kell mindent egyedül, csendben cipelni. A stressz sokkal nehezebb, ha benned marad. Nekem sokat segít, ha beszélek róla. Barátokkal. Közeli emberekkel. Akik értik vagy legalább meg akarják érteni. Sokszor már az is oldja a feszültséget, ha kimondhatod valaminek a létezését.

Nem csak inzulinnal tartom magam egyensúlyban. Szerintem erről sokkal többet kellene beszélni, hiszen a diabétesz nem csak fizikai állapot. Mentális munka is, ráadásul minden nap. Én ma már nem úgy tekintek a stresszkezelésre, mint valami extra öngondoskodásra, luxizásra. Sokkal inkább, mint a saját egészségem alapjára. Mert az inzulin nélkülözhetetlen, de néha ugyanennyire nélkülözhetetlen egy futás, egy jó alvás, egy mély levegő, egy szaunaest a barátokkal vagy egy óra, amikor végre nem kell teljesíteni, amikor csak ülök, és nézek magam elé. És talán ez az egyik legfontosabb dolog, amit diabétesszel megtanultam: nem csak a vércukromra kell figyelnem. Magamra is.