Volt egy pillanat a héten, amikor ránéztem Tomira és azt éreztem: na ezért éri meg az egész. Nem a tökéletességért, nem a hibátlan napokért, hanem ezért az egyetlen döntésért, hogy „akkor ma újrakezdem”. Tomi most pont itt tart. Az úszás eddig is stabil része volt az életének, egy biztos pont, amihez mindig vissza lehet nyúlni, ha minden más billeg. De most valami megmozdult benne. Valami, ami nem a komfortzónáról szól, hanem arról, hogy kell egy kis változatosság, egy új inger, egy új kihívás. És így történt meg az, amire talán ő maga sem számított: elkezdett futni. Igen, futni. Azt a sportot, ami az én világom, az én terepem, az én „otthonom”. És amit ő… hát, finoman szólva sem szeretett soha. 

Pont ezért vagyok rá annyira büszke. Mert ez nem arról szól, hogy könnyű. Nem arról, hogy beleszeretett egyik napról a másikra. Hanem arról, hogy beletette magát valamibe, ami idegen, ami kényelmetlen, ami elsőre inkább feszültséget ad, mint flow-t. És mégis megy. Cipőt húz, kilép az ajtón, és csinálja. Nem tökéletesen, nem rekordokat döntve, hanem egyszerűen kitartóan. És ez az, ami igazán számít.

Közben meg ott van az a furcsa, de gyönyörű dinamika kettőnk között, hogy motiváljuk egymást. Nem nagy szavakkal, nem edzői beszédekkel, hanem a saját példánkkal. Amikor én elmegyek futni akkor is, amikor semmi kedvem, ő látja. Amikor ő beáll az úszásba akkor is, amikor fáradt, én látom. És most, hogy átlépett az én „területemre”, valahogy még erősebb lett ez az egész. Mintha egy kicsit közelebb kerültünk volna egymás sportjához, egymás működéséhez. Jobban értjük, mit él át a másik, hol nehéz, hol kell átbillenni fejben.

Persze, nem romantizálom túl. A futás elején nincs sok sikerélmény. Kapkodott levegő, nehéz lábak, az a bizonyos „miért csinálom ezt egyáltalán” érzés. És nála ez hatványozottan igaz, mert nem ez az ő közege. De mégis ott van benne az a fajta makacs kitartás, ami nem hangos, nem látványos, viszont nagyon erős. Az a fajta, ami hosszú távon mindent eldönt. És közben zajlik az a bizonyos „újrakalibrálás” is. Mert amikor egy új sport belép, az nem csak annyi, hogy még egy edzés bekerül a naptárba. Az egész rendszert megbolygatja. Új terhelés, új fáradtság, új reakciók. Kilengőbb értékek, bizonytalanabb napok, amikor még nem állt össze a kép. Ez különösen érzékeny téma nálunk, hiszen minden apró változásnak következménye van. De pont ez az, ami miatt még nagyobb dolog, hogy nem hátrál meg tőle. Elfogadja, hogy most nem minden lesz kisimult, hogy lesznek hullámok, és hogy idő kell, mire a test és a rendszer együtt elkezd működni az új helyzetben.

És itt jön be az örökös újrakezdés gondolata. Mert valójában erről szól az egész. Nem csak a futásról, nem csak az úszásról, hanem arról, hogy újra és újra képesek vagyunk beleállni valamibe. Akkor is, ha már voltunk ott, akkor is, ha már egyszer abbahagytuk, vagy ha soha nem is volt a miénk. Minden egyes indulás egy kicsit más. Más testtel, más fejjel, más körülmények között. És mégis ugyanazzal a döntéssel: megyek.

Én pedig ott állok mellette, és tényleg büszke vagyok. Nem azért, mert mostantól futó lett, vagy mert majd együtt fogunk kilométereket gyűjteni (bár ki tudja). Hanem azért, mert megmutatta magának, hogy képes kilépni abból, ami „ő”. Hogy nem kell beskatulyázni magát egyetlen szerepbe. Lehet úszó és futó is. Lehet valaki, aki nem szeret futni, de mégis fut. És ez sokkal nagyobb dolog, mint bármilyen időeredmény vagy táv.

Valahol mélyen ez az, ami engem is visz előre. Hogy látom rajta: a határok sokszor csak megszokások. És ha egy kicsit megbillentjük őket, ha adunk esélyt az újnak, akkor történhet valami. Nem mindig látványos, nem mindig gyors, de nagyon is valós.

Szóval most ez a mi közös történetünk egy darabja. Úszás és futás, komfort és kilépés, stabilitás és változás. Néha kaotikus, néha fárasztó, néha kifejezetten nehéz. De közben ott van benne az a csendes bizonyosság, hogy jó irányba megyünk. Együtt, egymást húzva, néha egymást tolva. És ha kell, újrakezdve. Megint. És megint. És megint. Lehet nekem meg el kellene  kezdenem úszni?