Az 1-es típusú cukorbetegséggel együtt nem csak a vércukorszinteket „kezelem”. Hanem valami sokkal megfoghatatlanabbat is: azt, ahogyan mások – és néha én magam – gondolkodunk róla. Sokáig nem is tudtam nevén nevezni ezt. Aztán rájöttem: ez a stigma.

Ez az a láthatatlan réteg, ami ott van a hétköznapokban. Néha nagyon finoman, néha egészen nyersen. Megjelenhet egy kérdésben, egy félmondatban, egy tekintetben. Vagy abban, ahogyan magamhoz beszélek. És ami a legdurvább: tényleg mindenhol ott van. A családban. A munkahelyen. Az egészségügyben. Baráti beszélgetésekben. De akár egy teljesen hétköznapi helyzetben is – mondjuk amikor valaki megkérdezi, hogy „biztos ehetsz még ilyen sütit?”

Elsőre apróságnak tűnik.

De amikor ezek összeadódnak, nagyon is számítanak.

Számomra a stigma nem feltétlenül a nyílt elutasításról szól. Hanem inkább arról az érzésről, hogy magyarázkodnom kell. Hogy valahogy „igazolnom” kell magam. Hogy mások – vagy én saját magam – hibát keresnek valamiben, ami valójában sokkal összetettebb ennél.

Mert a diabétesz nem egy egyszerű történet.

Nem csak életmód kérdése. Nem csak döntéseké. Rengeteg tényező játszik benne szerepet – genetika, környezet, egyéni különbségek, stresszfaktor. És mégis, sokszor úgy kezelik, mintha minden egyetlen ember „felelőssége” lenne.

Ez az egyik legnehezebb része.  És nem csak kívülről jön. Van egy belső oldala is.

Amikor otthon vagyok, és bűntudatom van egy étel miatt.
Amikor egy vércukormérés nem csak adat, hanem „ítélet” lesz a fejemben.
Amikor úgy érzem, hogy „jobban kellett volna csinálnom”.

Ez ugyanúgy stigma – csak belülről.  És talán pont ez az, ami igazán veszélyes. Mert nem csak rossz érzéseket okoz, hanem hatással van arra is, hogyan bánok magammal. Mennyire figyelek oda. Mennyire merek segítséget kérni. Mennyire vagyok őszinte – akár másokkal, akár magammal. És ez már nem csak lelki kérdés. Ez konkrétan hatással van az egészségemre is.

Amikor valaki folyamatosan szégyent, bűntudatot vagy szorongást él meg, az megjelenik a testben is. A stressz nő, a kontroll nehezebb lesz, a motiváció csökken. Van, hogy az ember inkább elkerüli a helyzeteket – nem mér nyilvánosan, elhalaszt egy inzulinadagot, nem megy el egy programra.

Csak hogy ne kelljen magyarázkodni.

És ezt teljesen megértem.

Mert én is voltam már így.

De közben azt is érzem, hogy ha mindig csendben maradok, akkor ez az egész nem fog változni. Szóval elkezdtem máshogy nézni erre. 

Először is: próbálok tudatosabban beszélni róla. Nem címkézni magam. Nem leegyszerűsíteni. És másoknál is észrevenni, ha a szóhasználat bántó vagy félrevezető.

Másodszor: próbálok kevésbé hibáztatni. Magamat is. Mert nagyon könnyű belecsúszni abba, hogy mindenért magamat okolom. De a valóság az, hogy nem minden rajtam múlik. És erre újra meg újra emlékeztetnem kell magamat.

Harmadszor: ha van rá erőm, megszólalok. Nem mindig. Nem minden helyzetben. De amikor igen, akkor próbálok beszélgetést indítani. Elmagyarázni. Árnyalni. Mert sokszor nem rosszindulat van a háttérben – hanem tudatlanság.

És végül: próbálok kapcsolódni. Másokhoz, akik hasonló helyzetben vannak. Mert amikor látom, hogy nem csak én érzem ezt, az rengeteget segít. Talán ez az egész nem fog egyik napról a másikra megváltozni. De azt érzem, hogy van benne mozgástér. Hogy nem csak elszenvedője vagyok ennek az egésznek, hanem valamennyire alakítója is.

És ha valamit szeretnék ebből elvinni, akkor az ez: A diabétesz önmagában is elég nehéz. Nem kell, hogy még szégyen és hibáztatás is társuljon hozzá. Lehetne helyette több megértés. Több empátia. És egy kicsit több könnyedség – magunk felé is.