Az utazás nekem mindig egy kicsit szabadság. Kiszakadás a rutinból, új helyek, új ízek, új élmények. De közben ott van velem a diabétesz is – ami nem marad otthon, bármennyire is jól jönne néha. Az utazás felborít mindent: más időpontokban eszem, többet vagy máshogyan mozgok, új ételeket próbálok ki, időzónát váltok… és ez mind hatással van a vércukromra. Régen ettől kicsit tartottam, ma már inkább úgy állok hozzá: nem akadály, csak tervezni kell.

És egy kicsit jobban figyelni.

Indulás előtt - amit mindig átgondolok. Mielőtt lefoglalok egy utat, van pár dolog, amit már rutinból végigpörgetek. Elmegyek kontrollra, vagy legalább átgondolom a dokimmal, hogy minden rendben van-e. Ha tudom, hogy aktívabb leszek (túrázás, városnézés), vagy időzónát váltok, akkor előre megbeszélem vele, hogy ehhez hogyan érdemes az inzulint igazítani.

Azt is mindig lecsekkolom, hogy az adott helyen vannak-e gyógyszertárak, kórházak. Nem azért, mert bajra számítok – hanem mert jó érzés tudni, hogy ha mégis történne valami, nem vagyok elveszve. Utazásbiztosítást is kötök. Ez egyszerűen nem kérdés. És bár nem mindenki hord ilyet, de egy orvosi azonosító (karkötő, kártya) szerintem megnyugtató tud lenni – főleg külföldön.

Pakolás. Na itt jön az a rész, ahol nem lehet félvállról venni semmit. Én konkrétan mindig legalább kétszer annyi cuccot viszek, mint amennyire szükségem lehet. És igen, ez néha túlzásnak tűnik… de inkább legyen nálam, mint hogy hiányozzon. Engem ez nagyon megnyugtat.

A legfontosabb szabály nálam:
👉 az inzulin és az alap diabos cuccok mindig a kézipoggyászban vannak
👉 és gyakorlatilag soha nem engedem ki a kezem közül

Amit általában viszek:

– inzulin (plusz tartalék)
– szenzor / pumpa kellékek
– vércukormérő + tesztcsíkok
– extra elemek / töltők
– gyors CH (szőlőcukor, nasi)
– mindenből egy „mi van ha” adag
– fertőtlenítő

És egy fontos apróság: nem szedem le a címkéket a gyógyszerekről, mert a reptéren kérhetik.

Repülés - a kedvenc kihívásom. A repülés nálam mindig egy külön műfaj. Általában előre megnézem, mit vihetek fel a fedélzetre. Mindig hamarabb megyek ki a reptérre, mert simán előfordul, hogy a biztonsági ellenőrzésnél nem teljesen értik, mi van nálam, és tovább tart az ellenőrzés.

És ami a legfontosabb:
👉 nálam van minden
👉 van nálam plusz kaja
👉 és fejben fel vagyok készülve arra, hogy bármi csúszhat időben

Mert csúszni fog.

Ilyenkor különösen figyelek a vércukromra. Többször mérek, vagy szenzorozom, mert teljesen más a ritmus: ülök, stresszelek, eszem össze-vissza időben. Ha lehet, előre rákérdezek a fedélzeti kajára is – de őszintén, ritkán számítok rá 😄

És mindig szólok annak, akivel utazom, vagy akár a stewardessnek is, hogy cukorbeteg vagyok. Nem dramatizálva – csak hogy tudják.

Útközben - amikor már ott vagyok. Itt jön az igazi balansz. Egyrészt: élvezni akarom az utazást. Másrészt: nem felejthetem el, hogy a testemnek közben szüksége van rám. Új ételeknél próbálok előre gondolkodni – legalább nagyjából belőni a szénhidrátot. Nem tökéletesen, csak „érzésre okosan”. Nem tiltok meg magamnak semmit, de próbálok mértéket tartani.

Figyelek arra, hogy:
– ne hagyjam az inzulint meleg helyen
– többet mérjek, mint otthon, vagy szenzorozzak
– legyen nálam plusz nasi, amikor várost nézek
– ne feltételezzem, hogy „majd találok valamit enni”

És egy fontos dolog, amit sokáig alábecsültem: egy hosszabb utazás után pihenni kell. A testnek idő kell, amíg „utoléri magát”.

Apróságok, amelyek nem is annyira aprók. Kényelmes cipő. Napi lábellenőrzés. Tempó – nem rohanás. Mert ez tényleg egy maraton.

Amit eddigi utazásaim során tanultam: A diabétesz nem akadályoz meg abban, hogy utazzak. De azt sem engedi, hogy teljesen „elengedjem magam”. Valahol mindig kézben tartom. A figyelmet. A kontrollt. A felelősséget. És közben megtanultam azt is, hogy lehet ezt jól csinálni. Nem tökéletesen – hanem rugalmasan.

Úgy, hogy közben élek is.

Mert végső soron ezért utazunk, nem?