Nemrég belefutottam egy könyvbe: Women Holding Things. A szerző, Maira Kalman úgy ír róla, hogy ez egy „szerelmeslevél azoknak, akik belefáradtak abba, hogy mindent megtartanak”. Gyönyörű könyv – finom, érzékeny rajzokkal arról, hogy a nők mit tartanak a kezükben… és mit cipelnek belül.

És azon kezdtem gondolkodni, hogy mi, cukorbetegek mit tartunk.

Hogy mennyire fárasztó tud lenni ez az egész. Nemcsak fizikailag, hanem fejben is. Érzelmileg. Folyamatosan.

Rajzolni nem tudok olyan jól, de leírom.

Ez egyfajta szerelmeslevél annak az erőnek, amit magunkban hordozunk – még akkor is, amikor a legszívesebben letennénk az egészet. Mi tartjuk. Mert nincs más választásunk.

Tartjuk a táskánkat, benne az összes „kellékkel”. Most is, miközben mondjuk úton vagyok valahova, külön kis pakkban ott vannak a szenzorok, az inzulin, a tartalékok mindenből. Reptereken, utazás közben, hétköznapokon – mindig velem van. Egy állandó társ.

Tartjuk a kávéscsészét, mert néha az az egyetlen, ami átsegít a napon.

Tartjuk a jövőtől való félelmet. Néha csak halkan, a háttérben. Néha meg túl hangosan.

Tartjuk a szőlőcukrot, a „vészhelyzeti nasit”, mert sosem lehet tudni.

Tartjuk a bűntudatot. Teljesen indokolatlanul, mégis ott van. Nehéz. És mennyivel könnyebb lenne, ha le tudnánk tenni… de nem mindig megy.

Tartjuk a reményt is. Közel a szívünkhöz. Hogy egyensúlyozzuk a félelmet. Vagy legalább egy kicsit könnyítsünk rajta.

Tartjuk az inzulint, a mérőeszközöket, az apró kis dolgokat – mindazt, ami ahhoz kell, hogy „hasnyálmirigy-pótló üzemmódban” működjünk.

Tartjuk a szorongást, az aggodalmat. Néha egy csendes bizonytalanságot arról, mit hoz a holnap. Vagy a jövő hét. Vagy az egész következő év.

Tartjuk egymást is. A diabos barátainkat különösen. Mert nekik nem kell magyarázni. És valahogy abban reménykedem, hogy ha kölcsönösen „tartjuk” egymást, akkor egy picit mindenkinek könnyebb lesz ez az egész.

Számontartjuk azokat is, akik döntéseket hoznak rólunk – annak ellenére, hogy nem értik a valóságunkat. Mert a mi életünk nem statisztika.

Tartjuk a tekintetünket a kutatásokon. Figyeljük, mi jöhet. Mi változhat. Mi az, amit még megélhetünk.

És tartjuk az ígéreteket is. Még azt a bizonyos „öt év múlva jön a megoldás” mondatot is. Tudjuk, hogy sokszor csak egy visszatérő vicc… de azért valahol mélyen mégis kapaszkodunk bele.

Tartjuk magunkat. Emelt fejjel. Amikor kiállunk a jobb ellátásért, több megértésért, több valódi figyelemért.

Őrizzük az emlékeket arról az időről, amikor még nem volt velünk a diabétesz.

És tartjuk azok kezét, akik utánunk kapták meg a diagnózist. Mert mi is kaptunk kapaszkodót valakitől. És ezt valahogy tovább kell adni.

Tartjuk a tapasztalatunkat. A saját történetünket. Azt a nézőpontot, amit nem lehet könyvből megtanulni. És hisszük, hogy ennek hangja kell, hogy legyen. Hogy rólunk ne szülessenek döntések nélkülünk.

Tartjuk a tudást. Azt a brutális mennyiségű tudást, amit az élet kényszerített ránk.

Tartjuk a valóságot. Mert ha elengedjük, annak ára van.

Tartjuk az erőt magunkban. Néha még magunkat is meglepve.

Néha pedig nem tartunk vissza semmit – kimondjuk, leírjuk, megmutatjuk.

Tartjuk a lehetőséget is arra, hogy formáljuk a világot. Hogy másképp gondolkodjanak rólunk. Hogy változzanak dolgok.

Tartjuk a kis győzelmeket. Azokat a napokat, amikor „jól ment”. Mert ezek visznek át azokon, amikor meg úgy érezzük, minden szétesik.

Tartjuk a szeretteinket, közel. Néha azért, hogy megvédjük őket. Néha azért, hogy ők tartsanak meg minket.

Tartjuk a bátorságot. Minden egyes naphoz.

Tartjuk a tempót is. Mert tudjuk: ez nem sprint. Ez egy maraton.

És végül…

Tartjuk azt a hitet, hogy rendben leszünk.

Hogy valahogy mindig rendben leszünk.