Vannak napok, amikor a diabétesz „csak” ott van. Egy feladat a sok közül, amit elvégzek, döntések sorozata, amit meghozok, és megyek tovább. És vannak napok – vagy inkább időszakok –, amikor hirtelen sokkal nehezebb lesz minden. Amikor nem csak a vércukorértékekkel, az inzulinnal vagy a szénhidrátokkal kell foglalkozni, hanem valami sokkal nehezebbel: azzal a csendes, láthatatlan súllyal, ami belül rakódik ránk. Mostanában sokat gondolkodom ezen. Nem azért, mert valami konkrétan „elromlott”, hanem mert egyszerűen azt érzem: nehéz. Nehezebb, mint szokott.

A diabétesszel élés nem csak fizikai munka. Nem csak annyiból áll, hogy számolok, mérek, korrigálok, figyelek. Hanem egy folyamatos mentális jelenlét is. Egy állandó belső párbeszéd: Jól csinálom? Eleget teszek? Lehetett volna jobb? Mi lesz ennek a következménye később? 

Ez a fajta folyamatos „készenlét” nem látványos, de elképesztően fárasztó. Olyan, mintha sosem lehetne teljesen kikapcsolni. Mindig van egy részem, ami figyel. Ami monitorozza önmagát. Ami számol. Ami aggódik. És ez a teher nem egyik napról a másikra lesz sok. Hanem szépen, lassan gyűlik össze. Mint amikor egy hátizsákba pakolsz – egy ideig nem tűnik fel, aztán egyszer csak azt érzed: túl nehéz lett, vagy már tele van. És ilyenkor jön az a pont, amikor nem csak fáradt vagy. Hanem kimerült. Nem csak fizikailag, hanem érzelmileg is.

Diabétesszel élni sokszor egyfajta „képviseletet” is jelent, legalábbis számomra. Elmagyarázni másoknak, hogy miért csinálom azt, amit. Megvédeni vagy alátámasztani a döntéseimet. Kiállni magamért egészségügyi helyzetekben. Vagy egyszerűen csak újra és újra elmondani ugyanazokat az alap dolgokat azoknak, akik még nem jártasak a témában. Ez néha erőt ad. Jó érzés, amikor van értelme. Amikor azt érzem, hogy haladunk valamerre, hogy több megértés van, hogy egy kicsit könnyebb lesz a következő embernek. 

De sokszor ez is csak elvesz az energiámból. Mert minden egyes magyarázat, minden egyes „harc”, minden egyes félreértés újra és újra elvesz abból a bizonyos tartalékból, ami amúgy sem végtelen.

És vannak napok, amikor egyszerűen nincs több.

Amikor csak azt érzem: elég.

Az egyik legnehezebb része ennek az egésznek, hogy kívülről ez szinte láthatatlan. A diabétesz mentális oldala egyre többször kerül ugyan szóba, de attól még nem lesz automatikusan érthető. Attól, hogy valaki „hallott róla”, még nem fogja tudni, milyen benne élni. A legnagyobb segítséget számomra mindig azok jelentik, akik ezt felismerik. Akik nem próbálják megmagyarázni helyettem. Nem akarják „jobban tudni”. Hanem egyszerűen csak hagyják, hogy megéljem.

És talán ezért is annyira fontosak a közösségek.

Azok a terek, ahol nem kell magyarázni. Ahol nem kell elölről kezdeni a sztorit. Ahol egy fél mondatból is értjük egymást.

Ezek a helyek, ezek az emberek tényleg menedéket tudnak adni. Egy kis szünetet a folyamatos készenlétből. Egy kis könnyebbséget abból a súlyból, amit egyébként egyedül cipelünk.

Nekem is sokat jelent ez. De az utóbbi időben észrevettem, hogy egyre óvatosabb lettem abban, hol és kivel osztom meg magam. Nem minden tér biztonságos. Nem minden reakció segítő.

És ez teljesen rendben van.

Talán ez az egyik legfontosabb dolog, amit a diabétesz megtanított: hogy nem kell mindig erősnek lenni. És hogy az erő sokszor nem abban van, hogy „bírom”, hanem abban, hogy kapcsolódom másokkal. Hogy megosztom a gyengeségeket, a negatív érzéseket is. Hiszem, hogy az őszinte kapcsolatainkban ennek is helye van. Mert igen – ez az egész néha egy hosszú, sötét árnyékot vet az ember életére.

De valahol mindig van fény is. Néha másoknál. Néha bennünk. Néha csak egy apró pontként.

És pont elég ennyi.