Van egy történetünk. Nem friss, nem tegnapi. De valahogy most újra előkerült. Tomi hozta fel a napokban egy régi munkahelyről, egy régi kollégáról. Az ember néha azt gondolja, hogy bizonyos mondatok már kikoptak a világból. Aztán kiderül, hogy csak csendben lapultak valakinek a fejében. Az illető egyszer teljes komolysággal fejtegette, hogy a cukorbetegek tulajdonképpen genetikai selejtek. Hogy hát nekik nem kell szaporodniuk, mert különben mi lesz. Mert ugye – mondta ő – kétszázötven éve, amikor még nem volt inzulin, úgysem maradtak volna életben.

Az ilyen mondatok után az ember egy pillanatra lefagy. Nem azért, mert nem tud mit mondani. Hanem azért, mert nehéz elhinni, hogy valaki tényleg így gondolkodik. Nem viccből. Nem provokációból. Hanem komolyan. Először jön a düh. Aztán a szomorúság. Végül pedig a döbbenet. Mert ez a gondolatmenet nemcsak tudatlan, hanem valahonnan nagyon ismerős. A történelem sötétebb fejezeteiből. Amikor valaki eldöntötte, ki az „alkalmas”, és ki a „selejt”.

Pedig a valóság sokkal egyszerűbb – és sokkal emberibb. A cukorbetegség nem egyetlen „rossz gén”. Nem egy egyszerű öröklődő hiba. Különösen az egyes típusú diabétesz esetében, ahol egy autoimmun folyamat történik: a szervezet immunrendszere megtámadja a hasnyálmirigy inzulintermelő sejtjeit. Ez nem „genetikai selejt”. Ez egy bonyolult biológiai történet, genetikai hajlammal, környezeti tényezőkkel, immunológiai folyamatokkal. És igen, régen valóban más volt a helyzet.

Az inzulin felfedezése előtt az egyes típusú diabétesz szinte mindig halálos betegség volt. A fordulat 1921-ben történt, amikor Frederick Banting és Charles Best először izolálták az inzulint a torontói egyetemen végzett kísérleteik során. A felfedezés után nem sokkal egy 14 éves fiú, Leonard Thompson, lett az első ember, akit inzulinnal kezeltek 1922 januárjában – és az állapota látványosan javult. Addig a diabétesz gyakorlatilag halálos ítélet volt, az inzulin viszont kezelhető betegséggé változtatta. És azóta eltelt több mint száz év. Ma cukorbetegek maratont futnak. Dolgoznak, gyereket nevelnek, szerelmesek lesznek, utaznak, terveket szőnek. Teljes életet élnek.

Az orvostudomány nem azért létezik, hogy „kijavítsa a selejteket”. Azért létezik, mert az emberiség mindig is segített a betegein. Mindig is próbáltuk egymást életben tartani. Ha valaki szerint ez probléma, akkor valójában nem a cukorbetegekről mond véleményt.

Hanem saját magáról.

És tudjátok mi az érdekes?

Ma már, amikor ezt a történetet felidézzük, nem dühösek vagyunk. Inkább mosolygunk. Mert közben eltelt pár év, és mi addig is éltük az életünket: mértük a vércukrot, számoltuk a szénhidrátot, mentünk előre. Az a mondat, hogy „genetikai selejt”, valójában nem rólunk szólt. Az az ember szegénységi bizonyítványa volt. Nem pénzben mérhető szegénység. Hanem gondolkodásban.

A tudás hiányának bizonyítványa.
Az empátia hiányának bizonyítványa. Mi pedig addigra már rég túl voltunk rajta. És ha ma eszünkbe jut ez a történet, leginkább csak ennyit mondunk:

Szegény...