A farsangi fánk nem egyszerű sütemény. A farsangi fánk illat. Gyerekkor. Porcukros bajusz. Olajszagú konyha. Nevetés. A gyerekem hároméves, és olyan rajongással nézi a szalagos fánkot, mintha legalábbis az élet értelmét találná meg benne. „Anyaaa, még egyet!” – mondja csillogó szemmel, és közben lekváros az arca, ragad a keze, boldog. És én ilyenkor sütök. Mert farsang van, mert vendégek jönnek, mert ez így kerek.
Csakhogy nálunk a konyhában a fánk nem csak fánk. Hanem egy vércukorgörbe előszobája.Tomi cukorbeteg. Neki a szalagos fánk nem ártatlan élvezet, hanem gyors felszívódású szénhidrát, fehér liszt, cukor és olaj kombinációja. Egy darab még kiszámolható. Kettő már stratégia. Három már improvizáció. A vércukor pedig nem szereti az improvizációt. Én próbálom finoman csinálni. Tényleg. Nem úszik porcukorban. Nem csokiszószban fürdik. Számolom a szénhidrátot, méricskélek, igyekszem ésszel sütni. De a fánk akkor is fánk. Nem lehet belőle saláta. És amikor a vendégek jönnek, és a pulton halomban áll a friss, még langyos szalagos, akkor az nem csak egy desszert. Az egy próbatétel.
Ilyenkor mindig felmerül bennem a kérdés: igazságos ez így? Igazságos, hogy én megsütöm? Hogy a gyerek ehet? Hogy a vendégek repetáznak? Miközben neki ez konkrét küzdelem? Volt már olyan gondolatom, hogy talán egyszerűbb lenne nem sütni édeset. Senkinek. Se gyereknek, se vendégnek, se magunknak. Akkor nincs kísértés. Nincs csábítás. Nincs „csak még egyet”.
De Tomi erre mindig ugyanazt mondja: „Ez az én küzdelmem. Csináld nyugodtan. Majd én megbirkózom vele.”
És ilyenkor egyszerre érzem azt, hogy milyen erős, és azt, hogy mennyire igazságtalan ez az egész. Mert könnyű azt mondani, hogy majd megbirkózik vele. De a valóság nem ilyen steril. Van, hogy tényleg megáll egynél. Pontosan számol, inzulint ad, figyel, kontrollál. És van, hogy nem. Mert amikor jó a hangulat, amikor mindenki eszik, amikor a gyerek boldogan kínálja apát, hogy „apa, kóstold meg!”, akkor nem a beteg ember ül az asztalnál. Hanem egy férfi, aki szereti a fánkot. És igen, van, hogy nem egyet eszik. Utána jön a számolás. A korrekció. A „minek kellett”. Az éjszakai szenzornézés. A csendes aggódás. A diabfeleség-lét része ez is. Nem dramatikusan, nem mártírosan. Csak ott van. Sokszor gondolkodom azon, hogy vajon az lenne-e a helyes, ha teljesen cukormentes buborékban élnénk. Ha a gyerek sosem látna porcukros fánkot. Ha a vendégek csak teljes kiőrlésű, alternatív édesítős desszertet kapnának. Ha minden „veszélyforrást” kiiktatnánk. De akkor mit tanulna a gyerek? Hogy apa miatt mindent el kell venni? Vagy azt, hogy az életben vannak helyzetek, amikkel együtt kell élni?
A diabétesz nem csak számokról szól. Hanem döntésekről. Önuralomról. Néha elcsúszásról. És arról, hogy másnap újra próbáljuk. Nem tudok helyette nemet mondani a második fánkra. Nem tudok helyette inzulint adagolni. Nem tudok helyette küzdeni. Én csak sütök – néha túl finoman, néha túl lelkifurdalásosan – és mellette állok. Lehet, hogy a farsangi fánk veszélyes. Lehet, hogy vércukor-szempontból nem ideális. De az életünk nem állhat kizárólag ideális döntésekből. Néha van porcukor az asztalon. Néha van második darab. Néha van magasabb érték. És van közös nevetés is.
Tomi szerint ez az ő küzdelme. Én pedig lassan megtanulom, hogy az én feladatom nem az, hogy minden kockázatot eltüntessek a világból. Hanem hogy ott legyek mellette, amikor a szenzor sípol, amikor korrigálni kell, amikor bosszankodik – és amikor legközelebb újra megsütöm a fánkot. Mert a diabfeleség nem cukormentes világot épít. Hanem megtanul együtt élni a porcukorral is.
