Az elszámolt inzulin nem dráma, inkább állapot. Olyan, mint amikor az ember biztos benne, hogy mindent elpakolt, aztán vidéken, a szülői házban, a harmadik reggelen derül ki, hogy valami mégis otthon maradt. Csak ez nem egy póló vagy egy töltő, hanem a hosszan ható inzulin. Az a fajta hiány, ami nem azonnal ordít, hanem csendben elkezd feszíteni. Ünnepek alatt voltunk vidéken a családomnál, mindenki próbált egyszerre pihenni, túlélni és „jól lenni”. Tomi 31-én jött rá, a szilveszeri készülődés közepén, hogy a bázisinzulinból kevesebbet hozott. Nem nullát. Nem tragikusan keveset. Csak kevesebbet annál, ami biztonságos lett volna. És ilyenkor nincs nagy jelenet. Csak az a mondat, ami eldönt mindent: másnap indulni kell haza. 

A szüleim feszengtek. Láttam rajtuk azt a fajta hallgatást, ami mögött ítélet van, csak udvariasságból nem mondják ki. Felelőtlenség – ezt gondolták. Talán joggal, talán nem. De aki nem él számok között, az nem tudja, milyen könnyű elveszni bennük. Mert a cukorbetegség nem feledékenység kérdése, hanem logisztikáé. Mennyi inzulin van nálad, mennyi lesz elég, mi romolhat el, mi csúszhat meg, mi történik, ha egy nap hosszabb, egy éjszaka rövidebb, egy étkezés máshogy alakul. Ez nem hanyagság, hanem rendszer, ami néha recseg. Tudom, nem vigasz, de én sem vittem elég zoknit. Nem ugyanaz, persze. Egy zoknit lehet kölcsönkérni. Egy inzulint nem. Vagyis elméletben igen, gyakorlatban nem úgy működik. És itt van a különbség, amit kívülről nehéz megérteni. Anyukámtól kölcsönkérek zoknit, maximum kicsit szorít vagy bő. Az inzulin viszont nem csereeszköz. Nem improvizáció. A hosszan ható inzulin – a bázisinzulin – nem arra való, hogy „majd valahogy kibírjuk”. Az arra való, hogy a test alapállapotát fenntartsa. Hogy akkor is legyen inzulin a szervezetben, amikor nincs evés, nincs mozgás, nincs semmi látványos esemény. Éjszaka. Két étkezés között. Reggel, mielőtt bármi történne.

A bázisinzulin az alapzaj. Ha nincs, minden más felhangosodik. A vércukor nem azonnal száll el, hanem lassan kúszik. Először csak furcsa. Aztán magas. Aztán kezelhetetlen. És nem lehet egyszerűen „ráadni” egy gyorshatásúval, mert az nem erre való. A gyors az ételhez van, a hosszan ható az élethez. Egy cukorbetegnek ez nem filozófia, hanem napi rutin. Pont ezért veszélyes, amikor nincs elég belőle. Nem aznap, hanem másnap. És azután. Ezért indultunk haza egy nappal korábban. Nem pánikból, nem hisztiből, hanem számolásból. Hideg fejjel. A szüleim szemében ez túlzás volt. Az enyémben felelősség. A cukorbetegségben nincs „majd csak kibírjuk”. Ott van helyette a „mi a legbiztonságosabb döntés”. És néha ez azt jelenti, hogy a szilveszteri maradék hangulatot félbehagyod, összepakolsz, és autóba ülsz. A diabfeleség itt nem hős. Nem főszereplő. Nem mártír. Csak tudja, mikor nem alkuképes a helyzet. Tudja, hogy az elszámolt inzulin nem erkölcsi kérdés, hanem gyakorlati. Tudja, hogy a bázisinzulin nem „egy a sok közül”, hanem a rendszer gerince. Ha az nincs rendben, minden más csak tüneti kezelés. És tudja azt is, hogy kívülről ez ridegnek, túl szigorúnak tűnhet. Mintha a betegség diktálna. Pedig nem diktál, csak jelez.  Hazajöttünk. Pótoltuk. A világ nem dőlt össze. De az a feszengés ott maradt a levegőben. Pedig az elszámolt inzulin nem bűn. Az igazi hiba az lenne, ha legyintenénk rá. És mi nem legyintünk. Mert a cukorbetegséggel együtt lehet élni. Csak nem lehet félvállról venni.