A diabétesz tényleg egy teljes munkaidős állás. Nincs belőle hétvége, nincs belőle fizetett szabadság – vagy mégis? Én úgy döntöttem, kipróbálom, hogy lehet-e egy kicsit szusszanni a folyamatos kontroll alól. Elutaztunk Dél-Olaszországba egy hétre, kibéreltünk egy apartmant, és úgy éreztem: itt az idő egy kísérletre. És meglepő módon sikerült is.

 A diabétesz legtöbbször Tomiról szól. Az ő vércukráról, az ő szenzoráról, az ő inzulinadagjairól, az ő hullámvölgyeiről, félelmeiről. Ez teljesen rendben van, mert a betegség az övé, az ő teste, lelke viseli el minden következményét. Csakhogy van egy másik történetszál is, amit ritkábban mesélünk el: hogy közben bizony néha én is elfáradok. És most nem arról a szokásos „kimerült anyuka vagyok, kevés az alvás” dologról beszélek, hanem arról a fajta fáradtságról, ami abból fakad, hogy folyamatosan figyelni kell(ene). És hogy félek, rettegek, jól csinálom-e, ő jól csinálja-e. Hol az aranyközépút, amikor még felelősen, tudatosan viselkedünk egy krónikus. betegséggel szemben, úgy, hogy ne csak arról szóljon minden pillanat. 

Mostanában nálunk a nappalok és éjszakák teljesen összekeveredtek. Tomi programozó, és amikor egy új projekt közeleg a határidőhöz, akkor a laptop fényénél virrasztja végig az éjszakákat. Én közben a hálószobában forgolódom, hallom a billentyűk kopogását a dolgozóból, és közben a szenzor pittyegéseit. Aztán reggel, amikor Tomi nagy nehezen felkel, fáradt szemekkel keveri a kávét, azt nézem, hogyan kapaszkodik abba a bögrébe, mintha az tartaná össze az egész világot.

Van az a pont, amikor az ember már reflexből keresi a telefonját, mert hall valami csippanást. Csak épp a zsebében nincs értesítés, a Messenger sem ugrott fel, és a gyerek sem dugdosta a sípoló LEGO-s vonatot a fülembe. Nem, ez Tomi vércukorszenzora, a kínai csoda, ami úgy dönt, hogy a legképtelenebb helyzetekben ad hangot annak, hogy “hé haver, valami nem stimmel a glükózfronton!”

Amikor a gyerek először lépi át az óvoda küszöbét, és nem sír, azt hisszük, túl vagyunk a nehezén. Közben a valóságban az egész reggeli rutin felrobban, mint egy rosszul beállított vércukorszint. És ha mindenhez társul egy cukorbeteg férj, akinek a reggeli csomagját is össze kell állítani, akkor kész a stand-up alapanyag.

Mivel ez sokak számára kulcskérdés lehet, akik pumpás terápián gondolkoznak, szeretnék kicsit írni a tapasztalataimról: mikor, milyen helyzetben hova teszem a kis kütyümet, milyen lehetőségek vannak, mennyire kényelmes vagy éppen kényelmetlen.

Az egész történet ott kezdődött, hogy a hároméves Gellért hetek óta rágja a fülemet: „Almáspitét, almáspitét, almáspitét!” Nem valami gourmet gyerek, szóval nem egy Nigella Lawson kiskanalával a homokozóban, hanem teljesen átlagos kisfiú, akinek a meséiben az autózás mellett feltűnik Annipanni almáspitéje, és hát innentől nincs menekvés. Boribon könyv = szentírás. Ha ott van pite, akkor itt is pite kell. Azonnal. Tegnap.