Harmincnyolc. Ennyi lett a Tomi a múlt héten. Mikor kisgyerek voltam, azt gondoltam, nemhogy a negyven, de már a harmincéves is öreg. Csak két évvel vagyok fiatalabb Tominál. Szóval szerintem, a középkorúság bőven 50 felett kezdődik csak. Azt hiszem, magamon akkor kezdtem először érezni, hogy nem vagyok már csitri, amikor ráeszméltem, hogy ha bemondanák a Híradóban, hogy eltűntem, már nem fiatal lány, vagy fiatal nő lennék. Legjobb esetben is csak nő, de lehet inkább asszony. Brrr.

"Mit üzensz azoknak, akik szerint az egészséges életmód lemondással jár? "

Ez volt minap az egyik kérdés az alapítvány Insta sztorijában. Gondolatcunamit indított el bennem. Elsőre ezek a válaszok a jutottak eszembe.

Szóval, valaki:

„Az egészséges életmód lemondással jár.”

1. Na, nem mondod?
2. Igen, és?
3. Az ég kék, a fű meg zöld.
4. Ok, mi a kérdés?
5. Ez kifogás vagy kifogás?

Egy újabb éjszaka, amikor ébren fekszem, és várom, hogy lemenjen a magas vércukorszintem. Nem tudok aludni extrém magas cukorral... túl szomjas vagyok, és szorongok, hogy ne forduljon a dolog ketoacidózisba. (Sajnos van már egy ilyen - elég traumatikus - élményem, amikor, ugyan még szenzor, és magától korrekciózó pumpa nélkül lefeküdtem aludni, és hajnalban már a keto tipikus tüneteivel ébredtem). 18,3-at mérek; korrekciózom, és visszafekszem. Nyitva a szemem, de nem látok semmit, csak a szobámban lévő tárgyak sziluettjeit és az inzulinpumpám képernyőjét, ahogy a magas értéket mutatva lassan elhalványul, majd végül elsötétül. Épp most húztam fel a redőnyt, hogy legalább a hold bevilágítson kicsit, a fénytől hátha kevésbé érzem magam egyedül a helyzettel. Ezeken az estéken általában megragadom az alkalmat, hogy elmélkedjek, főleg az 1-es típusú cukorbetegségen, és az elmúlt húsz év nehézségein. Szeretek pozitív lenni, törekszem is rá folyamatosan, de néha ki kell adnom magamból a dolgokat, szükségem van arra, hogy megéljem a negatív érzéseimet is ezzel az állapottal kapcsolatban. A negatív gondolatok csak eltömítik az elmém, szóval miért ne engedném ki őket?

Van a 30 fok, amit mi itthon Magyarországon 30 foknak ismerünk, érzünk. És van az a 30 fok, ami mediterrán térségben a tengerparti 30 fok, ahol még este fél 10-kor is világos van, ahol a tenger olyan meleg, hogy a strand még este 9 -kor is tele van és még éjfélkor is fürdőznek az emberek. Egy hét nem hosszú idő, de ahhoz pont elég, hogy átállj egy teljesen más ritmusra, ami az érkezést, ébrenlétet, aktivitást jelenti, na meg ami a vércukorszintet. Ennyi időt töltöttünk  a spanyolországi Costa Blanca partszakaszon. Egy hét alatt Tomi vércukorszintje talán csak kétszer tért el a tankönyvitől. Egyszer az alicante-i várban a tűzű napon a sok gyaloglás miatt leesett, egyszer pedig egy fagyizás és sangriázás utáni kései szúrás okozott magas cukrot.

 Ha valaki azt mondja: „nyaralás Spanyolországban a férjeddel és három éves fiatokkal”, akkor gondolom, rögtön napsütésre, tengerre, tapasokra meg egy kis sangríára gondolsz. Én is. Meg arra, hogy feladott poggyász nélkül (amihez, egyébként én ragaszkodtam) hogyan lesz nálunk elég túlélőkészlet cukorpara esetére. Egy átlagos család ilyenkor megnézi az időjárást, naptejet vesz, és maximum azon vitatkozik, hogy hány fürdőruha kell egy egyhetes útra. Mi? Hát mi inkább azon aggódunk, hogy elég lesz-e a tesztcsík, meg amúgy tegyen fel szenzort, vagy a sok fürdés miatt inkább ne. Hova tegyük a tartalék inzulint, ami hűtést igényel, de nem vihetünk jégakut, mert meghaladja a felvihető folyadék limitet. Aggódunk? Mi? Ugyan! Én! Tomi nem aggódik. Amúgy szinte soha, most meg mintha külön felvette volna a spanyol életérzést.