Karácsony idén nem volt hangos. Nem volt túlcsomagolt, nem volt „mindent-is-megcsinálunk”, inkább telt. Az a fajta teltség, ami nem az asztal méretéből, hanem az idő sűrűségéből fakad. Huszonnegyedikén hármasban voltunk. Egy gyerek, két felnőtt, egy lakás, rengeteg íz és az az ismerős, december végi érzés, amikor az ember egyszerre akar megállni és már menne is tovább. Együtt voltunk, tényleg. Nem logisztikailag, hanem fejben. Ez manapság ritkább, mint a hó karácsonykor.Az ünnepi fogások jöttek sorban, nem harsányan, inkább magabiztosan. Volt illat, volt emlék, volt az a bizonyos „ezt mindig így csináljuk”, ami akkor is megtörténik, ha azt hisszük, idén majd másképp lesz. A gyerek ajándékot bontott, mi pedig közben figyeltük, hogyan bontja le magáról a világot: papírral, ragasztószalaggal, csillogással. Ő még tudja, mi a lényeg. Mi már néha csak emlékezünk rá.

Aztán 25-én utaztunk. Vidékre. Nem messzire, de pont elég távol ahhoz, hogy az ember érezze: most átkerül egy másik ritmusba. Autó, csomagok, kabátok, „hoztad a…” típusú mondatok, amik soha nem érnek véget. A karácsony nálunk nem egy helyhez kötött állapot, hanem mozgásban lévő rendszer. Ha megállna, talán szétesne.Tomi ebbe a rendszerbe mindig beilleszti a mozgást. Nem látványosan, nem hősi pózban, hanem következetesen. Úszás. Szauna. Egy kis csend két izzadás között. Ez nem wellness, hanem karbantartás. A testével való tárgyalás egy formája. Én futottam. Nem azért, mert „kell”, hanem mert így marad egyben a gondolkodásom. Futás közben a dolgok a helyükre csúsznak. Vagy legalább nem esnek szét teljesen.

És igen, a cukor. Mindig ott van, mint egy lábjegyzet, amit nem lehet kihagyni. Rendben volt. Ez most fontos mondat. Nem tökéletes, nem tankönyvi, hanem rendben volt. Tomi ellenállt a sütiknek. Ez karácsonykor nem kis teljesítmény, főleg egy olyan világban, ahol a szeretetet porcukorral mérjük. De a krumplipürét… azt jóízűen tömte. Nem csipegette, nem „csak egy kanállal”. Tömte. És érdekes módon – bár az „érdekes” itt már inkább megszokott – a krumpli az ő cukrát nem bántja. Itt szoktak megállni a beszélgetések. Itt jönnek a kérdések, a szemöldökráncolás, az okoskodás. Pedig a válasz egyszerű és bosszantó: a test nem mindig olvassa ugyanazt a könyvet, mint az orvos. Van, akinek a süti az ellenség, van, akinek a krumpli a barát. És van, aki már nem akarja ezt magyarázni senkinek. Mert működik. Pont. Az ünnep így sem lett kevesebb. Az ízek megmaradtak, csak nem uralkodtak. Nem a tiltás volt a főszereplő, hanem az egyensúly. Az, hogy lehet egyszerre jelen lenni és figyelni. Enni és nem elveszni benne. Ajándékot bontani, de közben észrevenni, hogy a gyerek nem a doboz méretére fog emlékezni, hanem arra, ki ült mellette. Utaztunk, ettünk, mozogtunk. Volt fáradtság, volt az a fajta csend, ami nem kínos, hanem megérdemelt. A szauna melege, a futás hideg levegője, a gyerek kacaja, amikor már rég pizsamában kellett volna lennie. Nem volt tökéletes karácsony. De működött.

Talán ez a legfontosabb. Nem a menü, nem a dekoráció, nem az, hogy hány fogás került az asztalra. Hanem az, hogy együtt maradtunk közben. Hármasban huszonnegyedikén, mozgásban huszonötödikén, kicsit fanyarul, kicsit ironikusan, de nagyon is komolyan. Mert a karácsony nem attól ünnep, hogy mindent megeszünk, hanem attól, hogy nem veszítjük el egymást közben.