Matt Haig könyve egyszerre megrázó és felemelő. Saját depressziós időszakából írja le, milyen érzés, amikor minden túl sok – amikor a gondolatok nehezek, a világ elviselhetetlenül zajos, és az ember nem lát kiutat. Minden mozdulat, minden döntés küzdelemmé válik. A sorok között mégis ott van valami csendes remény: hogy a legsötétebb napok sem tartanak örökké.

Tomi meg én végre kettesben kiruccantunk. Igen, csak mi ketten, gyerek, vércukor-para és a mindennapi rohanás nélkül (vagy legalábbis kevesebbel). Célpont: Köln. Már a reptéren megfogadtuk, hogy most tényleg kikapcsolunk, nem számolunk semmit – se időt, se lépést, se szénhidrátot. Na jó, utóbbit nyilván nem tehetjük csak úgy meg. Köln november elején pont olyan, amilyennek egy várost elképzel az ember, ha szeret kicsit elbújni a világ elől: hűvös, párás, minden sarkon sörillat és egy templomtorony. A dóm épülete maga csoda – kívül-belül lélegzetelállító. Persze nekünk ki kellett maxolni, szóval alap volt, hogy felmászunk az 533 lépcsőfokon – és vissza.