Tomi meg én végre kettesben kiruccantunk. Igen, csak mi ketten, gyerek, vércukor-para és a mindennapi rohanás nélkül (vagy legalábbis kevesebbel). Célpont: Köln. Már a reptéren megfogadtuk, hogy most tényleg kikapcsolunk, nem számolunk semmit – se időt, se lépést, se szénhidrátot. Na jó, utóbbit nyilván nem tehetjük csak úgy meg. Köln november elején pont olyan, amilyennek egy várost elképzel az ember, ha szeret kicsit elbújni a világ elől: hűvös, párás, minden sarkon sörillat és egy templomtorony. A dóm épülete maga csoda – kívül-belül lélegzetelállító. Persze nekünk ki kellett maxolni, szóval alap volt, hogy felmászunk az 533 lépcsőfokon – és vissza.

Nagyjából a közepénél már kicsit bántuk; rájöttünk, ez nem is csak turistalátványosság, hanem zarándoklat. Tomi hősiesen baktatott felfelé, el kellett ismernem, remek kardióban van. Persze azért vállon veregettem magam, hogy dupla mentsvár-csokival készültem. Őszintén, még majdnem nekem is kellett egy. Egyébként a németek nem viccelnek: a torony tetején a falon defibrillátor volt beszerelve

Felérve megcsapott a város. Nem a szél, nem is a harangok, hanem az a fajta látvány, amitől egyszerre érzed magad aprónak és végtelenül hálásnak. Odalent hömpölygött az élet: villamosok, biciklisek, helyiek és turisták. Mi pedig ott álltunk a magasban, két kis pont a világ tetején, és egyszerre éreztük, hogy minden baj, minden cukorérték, minden „nem kéne, de most mégis” pillanat megéri.

Aztán jött lefelé is az 533 lépcső. Lefelé mindig könnyebb, mondják. Hát, nem. Minden második lépcsőfoknál arra gondoltam, hogy biztos van lift is, csak a sors úgy döntött, hogy mi most spirituálisan is fejlődünk. Lent aztán rögtön megjutalmaztuk magunkat egy sörrel. Német földön nem lehet máshogy.

Tomi komolyan vette a kóstolást, mondta, ez „kutatás”. Ugyanis ott nem korsóban mérik a sört, hanem két és fél decis adagonként, a Kölsch nevű helyi jellegzetes sört. Tulajdonképpen a kölniek vércukor-barátabbak ezáltal.

A várost végül nem villamossal jártuk be, hanem gyalog. Mert valahogy minden utcácska hívott: a katedrális árnyéka, a Rajna-part, a kis kávézók. Tomi néha megállt, nézett egy-egy kirakatot, és én tudtam, hogy közben fejben számol. A cukrot. A lépést. A mindent. De nem mondta ki. Én meg nem kérdeztem. Csak mentünk tovább, kéz a kézben, egy nap 28 ezer lépést. Kardió: pipa.

Este egy kis helyi étteremben ettünk, ahol a menü nagyjából úgy nézett ki, mint egy bűnlajstrom: kolbász, krumpli, sör. De amikor az ember nyaral, nem néz glikémiás indexet, csak él. És mi éltünk. Tomi persze közben „játszott” – a cukorral. Megmérte, korrigált, aztán rám nézett azzal a tipikus „ne aggódj, minden rendben” mosollyal. És tényleg rendben volt.

Nem azért, mert minden tökéletesen ment, hanem mert mi ott voltunk. Ketten, végre nem a hétköznap rutinjában, hanem valahol messze attól, ahol a dolgok súlya mindig kicsit könnyebb. Az Apfelstrudelnek ő azért csak a harmadát ette meg.

Két nap után, visszafelé a reptéren, már fáradtan, de valahogy feltöltve ültünk. Kicsit olyan volt, mintha újra megtaláltuk volna azt a fonalat, ami néha elvész a rohanásban. Hogy lehet egyszerre nevetni a mérő pittyegésén és azon, hogy a térdem még mindig sajog az 533 lépcsőtől. Hogy a sör után is van élet. És hogy néha a legjobb terápia nem egy orvosi javaslat, hanem egy város, ahol senki nem ismer, és ahol az ember újra mi lehet.

Hazatérve egy gyors munkahét után pedig rögtön belezuhantunk a Halloweenbe. Ahol lakunk, igazi lakásról lakásra vándorlás volt: gyerekek, szülők, mindenki jelmezben. Gellértnek ez volt az első igazi Halloween – krokodilként szelte az estét, mi pedig vele mentünk. Én boszorkányként, Tomi pedig kalózként. A házak előtt gyerekek sikítoztak, szülők nevetgéltek, a csokik, cukorkák, nyalókák meg csak úgy gyűltek a kis tök formájú vödörben.

Mire hazaértünk, a vödör dugig volt, Gellért boldog, mi pedig próbáltuk eldugni előle az édességet – meg kicsit magunk elől is. Mert be kell vallani: a legnagyobb kihívás nem is az, hogy a gyerek ne találja meg a csokikat, hanem hogy mi ne essünk nekik egy fáradt este után.

Szóval, Köln és Halloween, te ködös, sörös, 533 lépcsős, csokis csoda – köszönjük. A cukor néha játszott, az élet is, de most először hosszú idő után úgy éreztem, hogy mi nyertünk.

És ha a következő napokban valaki meglátja, hogy egy boszorkány és egy kalóz csokit lopkod éjjel…