Az „Agymanók” első ránézésre gyerekfilm – színes karakterek, humor, kaland. De valójában sokkal több: egy mélyen emberi történet arról, hogyan működnek az érzelmeink, és miért van szükségünk mindegyikre. A film megmutatja, hogy a „negatívnak” bélyegzett érzések – a szomorúság, a düh, a félelem – nem hibák, hanem jelzések. Nélkülük nem lennénk teljesek.
Egyik este ülünk Tomival a kanapn, mikor már elcsendesedett a lakás. A gyerek alszik, a mosogatógép halkan duruzsol, és mi csak nézünk valami semmitmondó sorozatot, mintha nem is lenne semmi dolgunk. Közben beszélgetünk, mit kéne, hogy kéne. És akkor egyszer csak Tomi megszólal:
– Ráérünk még utazni, ha idősebbek leszünk. Most inkább csináljunk valami befektetést. 
Vannak feleségek, akiknek a férje horkol. Másoknak, akik mindig elfelejtik lecsukni a vécéfedőt. A diabfeleségeknek meg van egy férjük, aki néha hipózik.
Frankl könyve a túlélés és a remény könyve. A koncentrációs tábor borzalmait élte át, mégis képes volt új értelmet találni az életben. A logoterápia, amit kidolgozott, arra épül: nem mindig tudjuk megváltoztatni a körülményeinket, de mindig dönthetünk arról, hogyan viszonyulunk hozzájuk.
A „Steel Magnolias” egy igazi érzelmi hullámvasút: egyszerre szól női barátságokról, szeretetről, veszteségről és a diabétesz valóságáról. Shelby, a fiatal főhősnő, 1-es típusú diabétesszel él, és bár boldog életet szeretne, a betegség jelentősen befolyásolja a döntéseit és a sorsát.
Tél volt. Január. Az a fajta, amikor a levegő nem is csíp, hanem harap. A MÁV-szürkeséghez illően az ablakon túl semmi más nem látszott, csak köd, dér és a hó maradékai. Ültem a vonaton, egyetemre tartottam – az a korszak volt, amikor az ember félálomban vagy még inkább félspiccesen az előző éjszakai romkocsmázás után kávéval próbálja túlélni a reggeleket. A kabátomról olvadt hócseppek csorogtak a sötétkék műbőr ülésre. A fűtés alig működött abban a kocsiban- tipikus magyar vasút: vagy fagyaszt, vagy szaunává változik. Az ablak mégis párás volt, a plafonról csüngő neonlámpa hideg fénye pedig kegyetlenül kiemelte az utasok téli arcát: kipirosodott orrok, gyapjúsálak, ha kicsit teret engedtem a fantáziámnak azt mondtam, meg ott volt a forralt bor és a szaloncukor utóillata, amit még mindig magukkal hurcoltak az ünnepek után.
Amikor 2017-ben becsatlakoztam a blog szerkesztésébe, elsősorban a saját diabéteszes élményeimről, a mindennapi kihívásokról, a pszichológiai terhekről és az önelfogadás útjáról szerettem volna írni. Az évek során rájöttem, hogy nemcsak az orvosi ismeretek vagy a mindennapi praktikák segítenek, hanem a történetek is: könyvek, filmek, emberek történetei. Ezekben a történetekben gyakran magunkra ismerünk. Nem feltétlenül azért, mert cukorbetegséget ábrázolnak, hanem mert megmutatják, hogyan küzdenek meg mások a nehézségekkel, hogyan birkóznak meg a sebezhetőséggel, veszteségekkel, szégyennel vagy éppen a remény keresésével. Ezért indítom el most ezt a sorozatot: „Könyvek és filmek diabéteszes szemmel”. Hat héten át, minden héten egy könyvet vagy filmet veszek górcső alá. Nem kritikát írok, hanem kapcsolatot keresek a történetek és a diabéteszes élet között. Mert hiszem, hogy az irodalom és a film tükröt tart elénk. És ha elég bátran belenézünk, rengeteg erőt adhat a saját utunkhoz.
Ha rákeresel diabétesszel kapcsolatos közegészségügyi kampányokra, pillanatok alatt több száz példát találsz a világ minden tájáról. Van köztük hasznos, félresikerült és egészen ijesztő is. Ezek a kampányok sokszor meghatározzák, hogyan gondolkodik a társadalom a cukorbetegségről – és az a véleményem, hogy legtöbbször rossz irányba viszik a diskurzust.