Egyik este ülünk Tomival a kanapn, mikor már elcsendesedett a lakás. A gyerek alszik, a mosogatógép halkan duruzsol, és mi csak nézünk valami semmitmondó sorozatot, mintha nem is lenne semmi dolgunk. Közben beszélgetünk, mit kéne, hogy kéne.  És akkor egyszer csak Tomi megszólal:

– Ráérünk még utazni, ha idősebbek leszünk. Most inkább csináljunk valami befektetést. 

És én csak nézem. A férfit, aki minden nap inzulint ad magának, akinek a teste egy finomhangolt labor, aki pontosan tudja, mitől zuhanhat vagy szállhat az a vércukor, és mégis… ő az, aki hisz a „majd”-ban.
És én – aki egészséges vagyok, akinek nincsenek tűi, szenzorai,– én vagyok az, aki nem hisz benne.Mert én félek az időtől. Nem a ráncoktól, nem az öregedéstől, hanem attól, hogy nem jut elég belőle. Hogy egyszer csak vége lesz, és marad egy halom befejezetlen „majd”. Majd elmegyünk Thaiföldre... Majd kipróbáljuk azt az éttermet.
Majd. De mi van, ha a „majd” sose jön el? Sokszor érzem, hogy furcsa párost alkotunk. Én vagyok az élvhajhász, a menjünk-mert-most-kell, a „nem baj, ha drágább, egyszer élünk”. Ő pedig a számító, az óvatos, a biztonságra törekvő. Pedig logikus lenne fordítva. Én vagyok az, aki este még megnézi, van-e olcsó repjegy valahova, ahol süt a nap, ő meg a banki appban pörgeti a befektetési portfóliót. Én listát írok arról, hová mennék el még ebben az évben, ő meg arról, hogyan lehetne egyensúlyt teremteni a költségvetésben.
Aztán vitatkozunk. Néha csendben, néha hevesen, néha csak egy tekintettel. És mikor már azt hinném, nem értjük egymást, odafordul hozzám és csak ennyit mond:
– Te akarsz megélni mindent azonnal. Nyugi, van időnk!

Én szeretek elveszni a pillanatokban. A tenger illatában, a tengeriherkenytűk ízében,  a zenében, ami megszólal, mikor futok, de amikor ezek történnek, már agyalok a következő megvalósítható élményen. Imádok tervezni. Ő stabil, de spontán. És tudjátok mi a furcsa? Valójában ő él a mában, én meg a holnapban. Nekem mindig a következő a kell, ő még élvezné a jelenlegit. Mégis, valahogy, ugyanoda érkezünk. A hétvégén azt kérte tőlem, ne tervezzem meg mit csinálunk vasárnap. Csak úgy legyen. Én teljesen lefagytam, nem tudtam azt hogy kell. Hát hogyne kéne tervezni? Ha biciklizni akarunk menni akkor ideális, az ebéd utáni pihenőben, mind a gyerek miatt, mind Tomi vércukra miatt.  Majd szétfeszültem, nem is ment teljesen jól. Végül Gellérttel lementünk a parkba labdázni, aztán a lezárt rakparton bicikliztünk. A fiunk ekkor tanult meg először egyedül tekerni a kétkerekű biciklin, anélkül, hogy Tomi fogta volna. Tomi a pillanat embere. Csak máshogy. Ő nem rohan bele, nem kapja el, mint én. Ő megvárja, amíg megérkezik hozzá. Szépen lassan komótosan kiélvezi.  Lassan, csöndesen. Néha irigylem ezért.Mert én félek az időtől, ő meg valahogy békét kötött vele. Én minden utazástól, minden új élménytől azt várom, hogy majd attól több leszek. Ő meg tudja, hogy az csak hab a tortán. Nem az a lényeg.  De aztán, amikor jön egy rosszabb nap – egy elcsúszott cukor, egy gyengeség, egy fura érték a kijelzőn –, akkor megint előjön bennem a „most”.
Most kell menni. Most kell élni. Mert az élet nem fogja megvárni, míg tökéletes lesz a lakás, míg minden rendben lesz, míg a „majd” elérkezik. De talán ő is tud valamit, amit én nem.
Mert a nap végén, mikor hazaérünk, és látom, ahogy gondosan pakolja a szenzort, utánmér, megértem
neki minden nap egy újratervezés. És akkor szégyellem magam, amiért néha siettetem az időt. Talán ezért működünk. Két ember, két időérzék.
De mindketten ugyanarra vágyunk: megélni mindent, csak más tempóban. És ki tudja, melyikünk csinálja jobban?
Lehet, hogy nincs is jobb. Lehet, hogy csak együtt lesz egész.  És ha egyszer majd tényleg elérkezik az a „majd”, amikor öregek leszünk, remélem, nem az lesz a legnagyobb befektetésünk, hogy új a parketta, hanem hogy minden pillanatot megéltünk. Úgy, ahogy csak mi tudunk: másképp, de együtt.