Az „Agymanók” első ránézésre gyerekfilm – színes karakterek, humor, kaland. De valójában sokkal több: egy mélyen emberi történet arról, hogyan működnek az érzelmeink, és miért van szükségünk mindegyikre. A film megmutatja, hogy a „negatívnak” bélyegzett érzések – a szomorúság, a düh, a félelem – nem hibák, hanem jelzések. Nélkülük nem lennénk teljesek.

Diabétesszel élve különösen gyakori, hogy a környezet – sokszor jó szándékkal – azt mondja:
„Ne stresszelj, az árt a cukrodnak!”
„Legyél pozitív, az segít!”
„Ne idegeskedj, az csak ront a helyzeten!”

Mintha csak az örömnek, a hálaérzésnek és a „minden rendben van” mosolynak lenne helye a cukorbeteg életben. Pedig aki diabétesszel él, az tudja: a mindennapokban ott van a félelem (mi lesz, ha leesik a cukrom?), az elkeseredés (már megint nem úgy reagál a testem, ahogy szeretném), vagy a düh (miért pont én?). És ezek az érzések nem a gyengeség jelei. Ezek valós reakciók egy olyan élethelyzetre, ahol állandó figyelemre, döntésekre és alkalmazkodásra van szükség.

Az „Agymanók” szerint a szomorúság nem ellenség: segít abban, hogy másokhoz kapcsolódjunk. Hogy merjünk segítséget kérni, amikor egyedül nehéz. A düh mozgósít – erőt ad, hogy változtassunk, hogy kimondjuk: „elég volt, most máshogy akarom csinálni”. A félelem pedig véd – megtanít óvatosnak lenni, észrevenni a jeleket, mielőtt baj lenne.

Ha mindezt elnyomjuk, ha mindenáron „pozitívak” akarunk maradni, az érzelmek csak mélyebbre szorulnak. És ott, a felszín alatt, még nagyobb feszültséget keltenek. A vércukorértékek sokszor tükrözik is ezt: nemcsak a szénhidrát és az inzulin hat, hanem a stressz, a belső feszültség is.

Számomra felszabadító felismerés volt, hogy nem kell mindig erősnek mutatni magam. Hogy kimondhatom: ma elegem van a diabéteszből. Hogy lehetek dühös, szomorú, fáradt. Mert attól nem leszek kevésbé kitartó, csak őszintébb magammal. És ebből az őszinteségből születik az egyensúly – nem a tökéletes értékekből, hanem abból, hogy elfogadom: ember vagyok, nem robot.

Az „Agymanók” arra tanít: az érzelmeink nem ellenfelek, hanem útitársak. Nem akadályoznak, hanem segítenek megérteni önmagunkat. Ha megtanulunk együtt élni velük – nem elnyomni, hanem meghallani, amit mondanak –, akkor a diabétesz sem lesz csak teher, hanem egy út, amin fejlődhetünk.

Kapcsolódj!

• Melyik érzelmedet próbálod leggyakrabban elnyomni a diabéteszben?
  
  
• Hogyan tudnál teret adni neki, hogy felszabadító legyen?