Vannak feleségek, akiknek a férje horkol. Másoknak, akik mindig elfelejtik lecsukni a vécéfedőt. A diabfeleségeknek meg van egy férjük, aki néha hipózik.
És ha nem tudod, mit jelent ez a szó, akkor valószínűleg te nem tartozol közénk. Mi vagyunk azok, akik éjjel fél háromkor nem a gyereket altatják vissza, hanem a férjüket próbálják életre rázni egy kis csokival. Mostanában magnéziummal, merthogy szövődményként az éjszakai lábgörcs is elkezdett kialakulni. Akik az „édesem” szót kicsit ironikusan használják. Akik megtanulták, hogy az, hogy a másik pokróc, nem a szándékos vita előjele, néha csak 3,2-es vércukor. A diabfeleség élete olyan, mint egy örök jegy a hullámvasútra, csak itt nincs biztonsági öv. Egy pillanatban még nevetünk a gyereken, aki csokis kézzel rohan felénk, a következőben már azon kapom magam, hogy a férjem homlokán izzadtságcseppek gyöngyöznek, és a szeme kicsit üveges.
– Ettél ma rendesen? – kérdezem, de persze tudom a választ.
– Persze – mondja –, csak nem volt időm ebédelni, de ittam egy kávét.
Olyanok vagyunk a csokikockával, mint a fehér lovas hős, csak a páncélunk helyett pizsamát viselünk, a kardunk meg egy „gyors CH” tábla. A gyerekkel futni amúgy is kihívás. De amikor a férjed futás közben hirtelen lelassít, majd csak annyit mond: „Várj egy kicsit, leesett…”, akkor a játszótér padja egyszerre válik mentőállomássá. A hároméves közben sikít, hogy „Apuuu, gyere hintázni!”, te meg egy kézzel tartod a szőlőlét, a másikkal a gyereket, és közben számolod, hány perc múlva áll helyre minden. A diabfeleség megtanulja, hogy az élet apró pillanataiba is befér egy gyors vércukormérés. Ott van a romantikus vacsorán, a gyerek szülinapján, a nyaraláson, sőt, még a veszekedésekben is. Mert a diabétesz nem kér engedélyt arra, mikor fusson be a maga drámájával.
A társasági estek titkos ügynökei vagyunk. Miközben mindenki nevet, te a szemed sarkából figyeled, hány deci bort ivott. Tudod, hogy az este nem akkor ér véget, amikor a vendégek hazamennek, hanem amikor hajnali kettőkor ellenőrzöd, nem esett-e le túlzottan a vércukra az alkoholtól. A házban csend van, csak a sötétben villan a telefon fénye, amivel rápillantasz a szenzor értékre. 4,1. Még jó. De azért te már nem alszol vissza nyugodtan. Tessék ezennel bevallom. Beleszoktam nézni a férjem telefonjába. Az Asszonysutyorgó facebook csoportban keresztre feszítenének. Na nem mintha a messenger üzeneteit vagy az e-maljeit csekkolnám. Nem-nem. A vércukor appot csekkolom, hogy mennyi az annyi. Vannak pillanatok, amikor a diabfeleség szíve a torkában dobog. Például amikor autóban ültök, ő vezet, és egyszer csak csend lesz. Nem olyan nyugodt csend, hanem az a furcsa, hirtelen támadt némaság, ami előtt valami történik.
– Jól vagy? – kérdezed.
– Kicsit furán érzem magam… – hangzik a válasz.
És akkor már nyúlsz a kesztyűtartóba, mert ott van mindig egy Sportszelet.
A diabfeleség idővel megtanulja, hogy nem minden veszekedés valódi. Hogy néha a „ne szólj hozzám” mögött nem harag van, hanem 18-as vércukor. És hogy egy kis inzulin, egy pohár víz és tíz perc után visszatér a kedvesség. De vannak napok, amikor elfogy a türelem. Amikor már te is belefáradsz abba, hogy mindig figyelj, mindig reagálj, mindig ott légy. És akkor jön a bűntudat – mert tudod, hogy neki nehezebb. De neked sem könnyű.
Van egy szó, amit nem ejtünk ki, de ott lappang minden mosoly mögött: szövődmény. Ott ül velünk a vacsoraasztalnál, ott van minden orvosi kontroll után. Ott van, amikor a gyerek az apja nyakába kapaszkodik, és te arra gondolsz, mennyire szeretnéd, hogy ez így maradjon – még sok-sok évig és még azután is.. És ott van, amikor lefekszel mellé éjszaka, és hallgatod a légzését. Nem azért, mert romantikus vagy. Hanem mert megnyugtat.
És mégis. A diabfeleség nem csak fél, hanem él. Nevet, viccelődik, kifigurázza a CH-grammokat, és néha büszke is. Mert tudja, hogy egy diabétesszel élni nem csak orvosi feladat, hanem közös projekt. Van benne tudomány, logisztika, néha káosz, de legfőképp: szeretet. Mert amikor az ember minden nap egy kicsit a bizonytalansággal él együtt, akkor megtanulja, hogy a pillanatokat kell megfogni. A nevetést. A gyerek kacaját. A közös kávét (már rendes reggeli után). És azt a tudatot, hogy bár ez az élet sosem lesz egyszerű, de a miénk.
