Tél volt. Január.  Az a fajta, amikor a levegő nem is csíp, hanem harap. A MÁV-szürkeséghez illően az ablakon túl semmi más nem látszott, csak köd, dér és a hó maradékai. Ültem a vonaton, egyetemre tartottam – az a korszak volt, amikor az ember félálomban vagy még inkább félspiccesen az előző éjszakai romkocsmázás után kávéval próbálja túlélni a reggeleket.  A kabátomról olvadt hócseppek csorogtak a sötétkék műbőr ülésre. A fűtés alig működött abban a kocsiban- tipikus magyar vasút: vagy fagyaszt, vagy szaunává változik. Az ablak mégis párás volt, a plafonról csüngő neonlámpa hideg fénye pedig kegyetlenül kiemelte az utasok téli arcát: kipirosodott orrok, gyapjúsálak, ha kicsit teret engedtem a fantáziámnak azt mondtam, meg ott volt a forralt bor és a szaloncukor utóillata, amit még mindig magukkal hurcoltak az ünnepek után.

Egy fiatal fiú ült velem szemben, 17 körül lehetett. Pufidzseki, fakó farmer, a táskája az ölében. A keze remegett, de nem a hidegtől. Láttam, ahogy elővesz egy tollszerű eszközt – akkor még nem tudtam, mi az pontosan, úgyhogy kíváncsian figyeltem.  A jelenet olyan gyorsan zajlott le, hogy először fel sem fogtam. A fiú  kizippzározta a dzsekit, felhúzta pulóverét, megdörzsölte a hasa oldalát,  és szinte láthatatlan természetességgel magába szúrta a toll szerű eszközt, aminek kattanó hangja volt. Egy pillanatra megállt a levegő. Aztán jött a kórus.

– Jesszusom, hát ez mit csinál? – szisszent fel egy idős hölgy, akinek kalapja alatt a hajlakk  és olcsó parfüm – illata keveredett. Tűvel szúrja magát! Itt, a vonaton! – tette hozzá a barátnője, mintha valami bűntény közepébe csöppentünk volna.
– Hát ez már a világ vége… – súgták egymásnak, de úgy, hogy a fél kocsi hallja.

– Ezeknek a drogosoknak semmi nem szent!

A fiú lehajtotta a fejét, mintha bocsánatot kérne a létezésért. Nem szólt, csak becsukta a tollat, és visszatette a táskájába. De a nénik nem bírták abbahagyni. Egyikük odalépett a folyosóra, és a kalauz után kiabált:
– Fiatalember! Jöjjön csak ide, valaki drogot használ itt!

A kalauz – egy bajszos, kicsit pocakos férfi, aki minden mozdulatával azt sugallta, hogy három évtizede a sínek és a vonatok ura– odajött. A fiúra nézett, majd az idős hölgyekre.
– Mutassa csak, mit adott be magának, fiatalember! – mondta először szigorúan.

A fiú némán átnyújtotta az inzulin tollát. A kalauz keze lassan megállt, a bajusza alatt elsötétült az arca. Sóhajtott egyet.
– Hölgyem, ez inzulin. A fiatalember cukorbeteg. – mondta végül csendesen, mintha ő szégyellné magát. Aztán ki is mondta:

– Én kérek elnézést!

A nénik zavartan lesütötték a szemüket. Az egyik próbált motyogni valamit:
– Hát… mi azt hittük… drogos…
– Azt hitték. És feljogosítva érezték magukat, hogy elítéljék, mert "azt hitték".

A fiú megköszönte halkan, aztán kinézett az ablakon. A hó újra elkezdett szállingózni, és az a különös, fojtott csend telepedett a kocsira. Én ott ültem, huszonegy évesen, valahogy éreztem, hogy amit láttam, fontos. Azóta is bennem maradt az a pillanat: a meg nem értés, az ítélet, és az a kiszolgáltatott csend utána. Ma már egészen más szemmel gondolok vissza rá. Mert néha, amikor Tomi az utcán, egy padon ülve adja be magának az inzulint, látom az emberek arcán ugyanazt a megdermedt fintort. Azt, amit akkor a néniknél láttam. Van, aki gyorsan elfordul, más zavartan bámulja, megint más zavartan hebeg, amikor a gyereke megkérdi "Mit csinál az a bácsi?” És én ilyenkor mindig visszalátom magam a téli vonaton. Az ablakon csorgó pára, a kalapos nénik, a túlfűtött levegő, és az a fiú, akinek csak az volt a „bűne”, hogy életben akart maradni.

Tomi néha viccel, hogy „jó, majd beadom a mosdóban, ne nézzenek hülyének”, de én ilyenkor csak annyit mondok:
– Ne. Szúrd csak itt. Aki látni akar, az lásson. És minden alkalommal, amikor  a körülöttünk állók némán bámulnak, valahol legbelül meghallom a régi kalauz hangját:
„ Én kérek elnézést."