Van valami megmagyarázhatatlan abban, ahogy szeptember beköszöntével nem csak a falevelek kezdenek színesedni, hanem a vércukor-görbék is színesebb, kacskaringósabb mintát rajzolnak az appban. Az ősz valahogy mindig kettős: egyszerre romantikus, forró teás-pokrócos évszak, és ugyanakkor a náthák, a vírusok, meg persze a kiszámíthatatlan vércukoridőjárás kezdete.

A nappalok rövidülnek, a séták is rövidülnek, a mozgás is valahogy „lehullik a fáról”, és helyette megérkezik a soha véget nem érő nassolási vágy. Márpedig aki cukorbeteg, annak a „csak még egy szelet sütőtökös pite” nem olyan egyszerű, mint ahogy a Pinteresten kinéz. Ősszel valahogy mindenki kicsit éhesebb. Mintha a szervezetünk a téli álomra készülne, és a belső kis manó azt suttogná: „egyél, raktározz, úgyis hideg lesz!” Csakhogy a diabos háztartásban minden plusz falat egyenesen a vércukor-grafikonra ugrik, és ott ugrándozik, mint egy hiperaktív gesztenye. És az a baj, hogy nem a salátákért nyúl az ember ősszel. Hanem a sült gesztenyéért, a forró kakaóért, a puha kalácsért. Hát persze, hogy hirtelen minden második délután „nasizni kéne valamit”, és az akarat ereje néha vékonyabb, mint a reggeli dér a fűszálakon. Nyáron minden könnyebb volt: bringázni, futni, kimenni a játszótérre a gyerekkel, még a kutyát is messzebbre vittük. Ősszel viszont jönnek a sötét délutánok, a hideg szél, és az „inkább csak bebugyolódok a takaróba” életérzés. Ez viszont az inzulinigényen is meglátszik.Mert hiába a precízen számolt CH és a jól beállított bázis, ha közben a napi mozgás a konyha és a kanapé közötti 12 lépésre redukálódik. Ilyenkor Tomi cukra olyanokat produkál, mintha hullámvasútra ültettük volna: reggel még szépen csordogál, délután hirtelen megugrik, este pedig beesik, mert a szervezet sem tudja, mennyit mozog, mennyit ül, mennyit nassol.

És ha mindez nem lenne elég, az ősz az oviban és munkahelyen terjedő vírusok évszaka is. Egy nátha, egy hőemelkedés, egy kis gyulladás – és máris az egekben a cukor, minden logika nélkül. A szenzor jelez, mi pedig találgatunk: „most a betegség miatt van, vagy csak a sütőtökleves volt túl édes?” Az ember ilyenkor szinte már logisztikusként működik: külön Excel-táblázatot lehetne vezetni arról, hogy „egy tüsszentés +0,5 mmol/l, egy torokkaparás +1 mmol/l, egy lázas éjszaka +3 mmol/l”. Persze a valóság sosem ennyire kiszámítható. És itt jön a „diabfeleség” része a történetnek: én vagyok az, aki a hűvös estéken két pokróc közé bújva próbálja kitalálni, (amihez persze valójában semmi közöm) vajon kell-e még egy egység korrekció, vagy inkább várjunk, hátha magától csillapodik. (Mármint ugye Tomi várjon.) Aki figyeli, hogy az a bizonyos „őszies nasivágy” nem borítja-e fel teljesen a nap cukorháztartását. Aki noszogat, hogy „gyere, menjünk ki egy sétára, jó lesz a friss levegő”, még ha közben magam is inkább maradnék a kanapén.

• Okos nassolás: az őszi vágyakat nem lehet teljesen elfojtani, de lehet okosabban választani. A gesztenyét mérni lehet, az almát meg pláne. A forró kakaó lehet cukormentes, a sütőtökkrémleves tejszín helyett lehet kókusztejjel.

• Mozgás miniadagokban: nem kell maratont futni, de egy 20 perces séta vacsora után csodákra képes.

• Betegség + cukor = extra türelem: nem mindig lesz logikus, nem mindig lesz szép a görbe, és néha muszáj elengedni a tökéletességet.

• Humor: ha már hullámvasút, legalább próbáljunk rajta nevetni.

Az ősz tehát nem csak a falevelek hullását hozza, hanem a vércukor-ingadozások, a nasivágy és a lustább esték kihívásait is. Egy diabos családban ez extra figyelmet, extra türelmet, és néha extra egységeket jelent. De ha belegondolok, a hullámvasút is egy vidámparki élmény – csak itt nem sikítozni kell, hanem vércukrot mérni. (Mondjuk néha előfordul, hogy sikítok, ha épp meglátom a kijelzőn az értéket.) És ha közben van melletted valaki, aki fogja a kezed, hozza a teát, és emlékeztet, hogy „még egy séta belefér”, akkor ez az egész mégiscsak túlélhető.