A diabétesz tényleg egy teljes munkaidős állás. Nincs belőle hétvége, nincs belőle fizetett szabadság – vagy mégis? Én úgy döntöttem, kipróbálom, hogy lehet-e egy kicsit szusszanni a folyamatos kontroll alól. Elutaztunk Dél-Olaszországba egy hétre, kibéreltünk egy apartmant, és úgy éreztem: itt az idő egy kísérletre. És meglepő módon sikerült is.

Hű társam, Pumpali. Nyilván az nem volt kérdés, hogy az automata inzulinpumpám, Pali jön velem. Vízálló, így nem kellett attól rettegnem, hogy valaki hirtelen belelök a tengerbe vagy a medencébe, miközben rajtam van. A korábbi pumpáim ennél sokkal sérülékenyebbek voltak, egyikőjüket pont egy medencés baleset kapcsán veszítettem el, és két órát ülhettem miatta a keszthelyi ügyeleten. Az automata működésről – ami egyébként hatalmas szabadságot ad a mindennapokban – inkább lemondtam erre a hétre, a túlzott korrekciókat elkerülendő, hiszen minden nap sokat kirándultunk, sokat mozogtunk. Gondoltam, ezt most inkább kezelem egyedül, manuálisan. Nem tudtam, hogy ebből végül egyfajta „mini diab-szünet” lesz.

Álom-számok és kikapcs. Elhatároztam: most nem hajszolom a tökéletest. Kitágítom a célértékeket egy kicsit, és lazítok. Aztán jött a meglepetés: az idő túlnyomó többségében gyönyörű értékeim lettek. Nem mondtam le semmiről – ettem, ittam, élveztem a nyaralást. Talán a stressz hiánya, talán a mediterrán nyugalom eredménye… nem tudom. Csak élveztem.

Búcsú a szenzortól. Az utolsó napon a szenzorom feladta: a sok napfény, víz és naptej után egyszerűen levált rólam. Volt nálam tartalék, de nem akartam újat feltenni, gondoltam ezzel is tovább bővítem a "cukorbeteg-szabadságomat". Elővettem a vércukormérőmet, és csak azzal éltem tovább a hátralévő kis időben. Terveztem, hogy otthon majd visszatérek a CGM-hez, de olyan felszabadító érzés volt nem hallani csipogást, nem látni folyamatosan grafikonokat, hogy mégsem siettem el, adtam még 1-2 napot magamnak. (Egy tipp: a szenzorodat szerintem inkább rejtsd el a nap elől, ha nem szeretnél a szép barna bőrödön fehér foltokat a helyén!)

App-szabadság.  Miután a szenzorom örökre álomba szenderült, a telefonomon használt applikációmat is száműztem pár napra, és hirtelen felszabadultam. Nem pittyegett a telefon, nem vibrált, nem zaklatott folyamatosan a vércukorértékemmel. Egyedül én dönthettem, mikor akarom tudni, mennyi éppen az értékem. Persze rendszeresen mértem, és kezdetben furcsa is volt újra csak "pillanatfelvételekkel" dolgozni. De hát öt-tíz éve még így éltünk mindannyian, és valahogyan túléltük.

Egy teljes hét. Végül nemcsak a nyaralás alatt maradtam offline, hanem még pár napot adtam magamnak pluszban. Négy teljes napot éltem CGM és appok nélkül. Mértem, bólusoltam, számoltam, kanült cseréltem – tehát az alapterápiát persze végig folytattam. Csak éppen sokkal szabadabban. És tudjátok mit? Meglepően jólesett.

Mit adott nekem ez a szünet?

• Egy kicsit talán megszakítottam a nonstop készenlétet, amit a diabétesz egyébként igényel.
• Újra tanultam a hipójelek érzékelését.
• Tudatosabban figyeltem a testemre.
• Igazi nyugalmat éltem meg.
• Rájöttem, hogy elfelejtettem ujjszúró lándzsát venni – így legalább ezt is pótoltam.
• Új célokat tűztem ki, és felfrissültem.

Olyan volt, mintha megnyomtam volna egy reset gombot.

Nektek is ajánlom? Persze: a diabéteszből teljes szabadság nincs, az alapokat mindig biztosítanunk kell. De abban igenis lehet szünetet tartani, hogy állandóan az appokat, a grafikonokat, a push-értesítéseket figyeljük. Nekem ez a kis offline időszak új energiát adott, segített visszatalálni a motivációhoz és a jó érzésekhez. És most kíváncsi vagyok: ti próbáltátok már? Volt már ilyen jellegű diabétesz-szünetetek? Írjátok meg, mit adott nektek – inspiráljuk egymást egy kis „resetre”!