A diabétesz legtöbbször Tomiról szól. Az ő vércukráról, az ő szenzoráról, az ő inzulinadagjairól, az ő hullámvölgyeiről, félelmeiről. Ez teljesen rendben van, mert a betegség az övé, az ő teste, lelke viseli el minden következményét. Csakhogy van egy másik történetszál is, amit ritkábban mesélünk el: hogy közben bizony néha én is elfáradok. És most nem arról a szokásos „kimerült anyuka vagyok, kevés az alvás” dologról beszélek, hanem arról a fajta fáradtságról, ami abból fakad, hogy folyamatosan figyelni kell(ene). És hogy félek, rettegek, jól csinálom-e, ő jól csinálja-e. Hol az aranyközépút, amikor még felelősen, tudatosan viselkedünk egy krónikus. betegséggel szemben, úgy, hogy ne csak arról szóljon minden pillanat. 

Olyankor például, amikor vacsorát készítek, és elméletben tudom, hogy mennyi szénhidrát van a köretben, mennyit kéne számolni, hogyan kéne adagolni, de egyszerűen nincs erőm hozzá. Csak le akarok ülni, enni valamit, és nem bonyolítani mindent számokkal. Vagy amikor Tomi feszült, mert éppen magas a cukra, és az ingerültsége nem nekem szól, hanem a szervezete állapota miatt van, mégis rajtam csattan. És én tudom, hogy nem tehet róla – de ettől még rosszul esik. Vagy amikor segítséget kérek, valamiben otthon, de ő éppen azért nem tud, mert alacsony a cukra. 

Ez a fajta kimerültség tabu. Hiszen hogy panaszkodhatnék, amikor ő az, aki tényleg beteg? Hogy mondhatnám ki, hogy néha elegem van a cukorból, amikor tudom, hogy neki nem opció kilépni belőle, egy pillanatra sem? Mégis, valahogy muszáj lenne beszélni róla, mert ha nem mondom ki, akkor bennem marad, és szépen lassan elkezd megenni belülről. Aki diabéteszes pár mellett él, az pontosan tudja, hogy a betegség sosem csak egy emberé. Ott van a közös konyhában, az éjszakai álmokban, a hétvégi programokban. És néha bizony sok. Őszintén beszélni erről nehéz. Félek, hogy ha kimondom, önzőnek tűnök. Félek, hogy Tomi úgy érzi, szemrehányást teszek neki olyasmiért, amiről nem tehet. Pedig nem róla szól, hanem arról, hogy én is ember vagyok. Nekem is van határom, nekem is van idegrendszerem, ami egy ponton túl kimerül. És amikor ezt nem mondjuk ki, akkor mindketten vesztünk. Félreértés ne essék! Az első randevúnkon, amikor azt hittem a mérőre, hogy egy 2000-es évekből való MP3 lejátszót látok, és Tomi coming outolt, hogy diabéteszes, elfogadtam, hogy ez a csomag része. Akkor még nem tudtam mi ez, de azt igen, hogy ezzel együtt akarom ezt az egészet. Ma ugyanígy tennék. Ezt szeretném leszögezni. Mégis, igenis jól esik néha hangosan kimondani, hogy menjen már francba az a hülye cukorbetegség de tényleg! És hogy nem fair! Miért pont Ő? Miért pont mi? Miért pont ez? A megoldás? Hát, nincs nálam a diab- bölcsek köve. Az biztosan segít, ha megtanuljuk a jó pillanatokat választani a beszélgetésekre. Nem akkor kell kibukjak, amikor éppen zuhan a cukra, vagy amikor a szenzor pittyeg éjjel, mert olyankor minden szó fegyverré válik. Hanem inkább egy nyugodtabb délutánon, amikor mindketten kapunk egy kis levegőt. És ott, akkor elmondani: nézd, szeretlek, melletted vagyok, tudom, hogy nehéz, de nekem is az. És nem ellened szól, hanem értünk.

A kimerültséget megosztani nem gyengeség. Épp ellenkezőleg: erő kell ahhoz, hogy kimondjuk. Mert ha tabuként kezeljük, akkor lassan távolságot ver közénk. És mi pont nem ezt akarjuk. A cukorbetegség már így is struktúrál, határidőket szab, programokat ír át, éjszakákat vesz el. Néha azon kapom magam, hogy könnyebb megsimogatni a kutyát, vagy elmenni futni, mint kimondani és megélni a gondolataimat érzéseimet ezzel az egésszel kapcsolatban. A kutya hálásan néz, nem kérdez vissza, nem érzi támadásnak. A kilométerek és a fülemben dübörgő zene futás közben pedig adrenalinnal és endorfinnal árasztja szét a testem, és olyankor minden könnyebb. De valójában Tomi is hálás, ha őszintén elmondom, mi van bennem. Mert így legalább tudja, hogy nem ellene vagyok, hanem mellette – csak én is fáradt vagyok. A diabétesz közös történet. És ebben a történetben nekem is van szerepem, nem csak mellékszereplőként, hanem olyan emberként, aki szintén cipeli a maga terhét. 

Nem könnyű erről írni, nem könnyű erről beszélni, de azt hiszem, pont ezért kell. Mert ha mi, diabfeleségek/diabtársak nem merjük kimondani, hogy néha kimerülünk, akkor ki mondja ki helyettünk? És ha bennünk marad, akkor hogyan várhatnánk el, hogy megértsenek?  Szóval fáradt vagyok. És félek. Sokszor. És ettől még nem vagyok kevesebb társ, nem szeretem kevésbé – csak emberből vagyok.