Mostanában nálunk a nappalok és éjszakák teljesen összekeveredtek. Tomi programozó, és amikor egy új projekt közeleg a határidőhöz, akkor a laptop fényénél virrasztja végig az éjszakákat. Én közben a hálószobában forgolódom, hallom a billentyűk kopogását a dolgozóból, és közben a szenzor pittyegéseit. Aztán reggel, amikor Tomi nagy nehezen felkel, fáradt szemekkel keveri a kávét, azt nézem, hogyan kapaszkodik abba a bögrébe, mintha az tartaná össze az egész világot.

A munkahelyi stressz nem csupán arról szól, hogy ideges vagy. A tested közben kémiai hadviselést folytat. Az adrenalin és a kortizol szépen lassan szétfut a vérben, és mintha csak egy láthatatlan hacker lenne, belepiszkál a vércukor szintjébe is. És akkor még nem beszéltünk a kialvatlanságról, ami úgy hat a szervezetre, mint egy végigalkoholizált éjszaka. A kevés alvás és a sok kód együtt olyan, mint egy rosszul megírt program: lefagy, akadozik, és néha az egész család együtt issza meg a levét.

Mert ott van Gellért, aki épp most küzd az óvoda világával, a reggeli indulásokkal, az új szabályokkal, és aki minden reggel egy újabb kis hiszticunamival lep meg minket. Az ő kis komforzónájának billegése, Tomi stressze és az én aggódásom amolyan Bermuda háromszög lett. Próbálkozunk. Próbálkozunk figyelni a gyerekre, a férjem cukrára és a saját idegeinkre. És ilyenkor, amikor a cukor egyszer fent, egyszer lent, amikor Tomi már a harmadik éjszakát húzza le kódolással, amikor a gyerek hisztizik az ovi előtt, akkor bizony bennem is felgyülemlik a feszültség.

Van valami különösen bosszantó abban, amikor pontosan tudod, mi lenne a megoldás: több pihenés, kevesebb stressz, kiszámíthatóbb napok. De a valóságban ezek néha olyan távolinak tűnnek, mintha valaki más életéről olvasnék egy szép kis önsegítő könyvben. Nálunk inkább arról van szó, hogy Tomi próbálja kihúzni a projektet a célegyenesig, én próbálom kihúzni a gyereket a pulcsi ujjából az ovi előtt, és a kutya húzza a legnagyobb hasznot az egészből: mert miközben mindannyian idegesek vagyunk, ő az, aki végtelen simogatást kap, hogy csökkentsünk a stresszt. Voilá. Lokni, a terápiás eb. Ha valaki igazán örül a szoros munkahelyi határidőknek hát az biztosan ő.

És igen, lehet, hogy kívülről ez csak annyi, hogy egy család küzd a mindennapokkal, de belülről pontosan tudjuk: minden egyes stresszes óra, minden kimaradt alvás, minden magas cukorérték apró kavicsként gyűlik a hátizsákban, amit Tomi cipel. És én nem akarom, hogy ez a hátizsák túl nehéz legyen. Én szeretném, ha néha könnyebb lenne. Szeretném, ha a kódok nem vinnék el minden éjszakáját, ha a munka nem marcangolná szét a vércukrát, ha lenne több időnk levegőt venni, és nem csak a következő teendőre ugrani. És talán erről kellene többet beszélnünk: hogy nem csak a szénhidrát számolásáról, hanem arról is, hogyan hat a lélekre és a fejre. Mert a fej nem különálló része a testnek. Ha stressz van, ha idegeskedés van, az nem áll meg a gondolatoknál. Az átfolyik az egész szervezeten, és ott marad a cukorértékekben.

Nem vagyok hibátlan, nem mindig tudok úgy tekinteni Tomira, hogy ő most valami nehézséggel küzd. Aztán rászólok magamra. Próbálok segíteni, próbálom csillapítani a feszültséget, de közben tudom, hogy nem tudom elvenni Tomi válláról a stresszt, csak enyhíteni rajta. És néha ez kevésnek tűnik. Máskor meg épp elég, mert látom, hogy legalább egy mosoly előkerül a fáradt arcán. Addig meg marad a kód, a kávé, a grafikon, a hiszti csillapítások és a kutya simogatás.