Amikor a gyerek először lépi át az óvoda küszöbét, és nem sír, azt hisszük, túl vagyunk a nehezén. Közben a valóságban az egész reggeli rutin felrobban, mint egy rosszul beállított vércukorszint. És ha mindenhez társul egy cukorbeteg férj, akinek a reggeli csomagját is össze kell állítani, akkor kész a stand-up alapanyag.

Az óra 6:15-kor csörög. A gyerek úgy alszik, mint egy kismalac a szénában. A férj már forgolódik, mert épp szenzorjelet kapott: a vércukra úgy döntött, hogy a hajnal három a legjobb időpont a hullámvasutazásra.  6:45: gyerek ébresztés. A kis drágaság azonnal közli, hogy ő ma NEM megy oviba. Kész. Punktum. „Anya, inkább legyünk itthon, süssünk palacsintát.”
Közben férj a vércukormérő fölött ül, olyan arccal, mint aki éppen a tőzsdét próbálja megjósolni. Ő sem akar oviba menni, mondjuk az irodába se.
Én pedig a két emberem között állok, és próbálok egyszerre motiváló óvónéni, szerető feleség és kőkemény logisztikai menedzser lenni. A gyereknek kakaó és kalács, férjnek szénhidrátszámolós, fehérjében gazdag, de gyorsan bekapható valami KELLENE. Erre mit csinál? Megeszi Gellért maradékát. Ragyogó ötlet, nyilván. (Nem.)
És én ott állok, kezemben az elviteles IKEA-s doboz, és azon gondolkozom, vajon a férjem csomagjába ma csak salátát rakjak, vagy szánjam meg és mehet mellé a hús és a basmati rizs is?  

Amikor azt hiszem, hogy végeztem az ebéd porciózással a gyerek is jelzi: ő is szeretne tízórait az oviba. De hát neki nem lehet. Ott kap enni. De persze az nem jó. Vagyis jó, de ha apa visz, akkor is akar, mert ő olyan, mint apa.  A férjem közben ránéz az elcsomagolt ebédjére és felteszi a minden reggeli alap-kérdést:
– Ezt most mennyi CH-ra számoltad?
Számoltam? Én? Aki mai napig rémálmodik a matekérettségivel. Számoltam. Én, aki már most retteg attól, hogy nagyjából általános iskola harmadik osztályig tud majd labdába rúgni a matek házi írásban. Énnekem kéne számolni valami olyat, amin - kis túlzással - valakinek, történetesen a férjemnek az élete múlhat. Teljesen szürreális.8:00-kor már mindenki késésben. A gyerek fél pár cipőben, férj szenzorhang miatt ideges, én pedig a termosz kávémat próbálom betölteni, mert anélkül szétesem.
A liftben háromféle hangulat: a gyerek sír, mert szerinte mégsem ezt a cipőt akarja felvenni. A férj morog, mert a szenzor szerinte hülyeséget mér. Én meg közben mantrázom: „Ez csak a reggel, ez csak a reggel…”

Az óvodánál a gyerek persze egy pillanat alatt elszalad a csoportba, mintha soha nem tiltakozott volna. A férjem is eltűnik a munkahelye felé, az ebédcsomagjával a táskájában. Én meg ott állok az ovi kapujában és arra gondolok, inkább nevetek egy jót, mert úgy minden könnyebb. Aztán eszembe jut: a nagy kapkodásban a kutyát nem sétáltattam meg. Szóval hazarohanok Lokniért.

Régen a reggelek arról szóltak, hogy együtt kávéztunk, lazán készülődtünk, és maximum a hajvasaló hiánya okozott krízist. Most viszont három ember reggelijét kell menedzselni, két vércukrot fejben tartani (mert a gyerek is képes 0-ról 100-ra váltani hisztiben), és mindeközben időben megérkezni az óvodába.
A változás neve: rendszertelenség. A rutin most inkább rögtönzés. Egyensúlyozás gyerek hisztije, férj vércukra és a saját idegrendszerem között. Amikor délután újra találkozunk, és a férjem azt mondja: „Köszi, hogy megint csomagoltál, pont jól jött ki a napom”, vagy amikor a gyerek meséli, hogy „anya, mindent megettem az oviban– akkor tudom, hogy valahogy mégis működik ez a káosz.
Nem szép, nem Instagram-kompatibilis, de a miénk. És talán egyszer majd visszasírjuk ezt a reggeli rumlit, amikor a gyerek már egyedül indul iskolába.

Szóval  a reggeli rutin lényege:
Semmi sem úgy van, ahogy tervezted. De közben minden pont úgy van, ahogy lennie kell: egy kis hiszti, egy kis vércukor, egy kis szeretet. És persze egy jó nagy adag kávé.