Ne áltassuk magunkat, mind ismerjük már az alacsony vércukorszintet, annak több fajtáját is. Fontos kiemelni, hogy ezeket sokszor nem csak mi, diabétesszel élők éljük át, hanem az 1,5-ös típusak is. Kit hívok én 1,5-ös típusú cukorbetegnek? Az olyan szülőket, barátokat, családtagokat, párokat, akik ismernek, szeretnek egy 1-es típusút, vagy akár együtt is élnek vele, és ezáltal alapvetően képben vannak ezzel az állapottal kapcsolatban. Körülöttem is "létrejött" már jó pár 1,5-ös típus (szívesen?). Az ő segítségükkel, az ő beszámolóik alapján megpróbáltam összerakni, milyen érzés számukra egy hipoglikémia, milyen élmény kívülről átélni, milyen fajtákat tudnak megkülönböztetni.

A láthatatlan hipó. Ez az, amit az 1,5-ös típusúak szinte észre sem vesznek. Amikor csak hazamegyek, és félvállról odavetem a többieknek, hogy ja, épp alacsony a cukrom, vagy ja képzeljétek, éjszaka hipóztam. De olyan is van, mikor a barátom csak reggel veszi észre, hogy az ágyunk körül mindenhol szőlőcukor papírok és egyéb hipókellékek maradványai hevernek. Teljes káosz, mintha valami felrobbant volna. 

A cukin nassolós hipó. Ez az, amikor nem a szőlőcukor menti meg az életünket, hanem előkerülnek a gumicukrok, Haribo tasakok, Mars csokik, és félig duzzogva faljuk be őket. A legviccesebb, mikor éppen futottunk / edzettünk a hipó előtt, és azon méltatlankodunk, hogy „Most akkor minek izzadtam annyit, ha most úgyis elrontom az egészet ezzel a rengeteg szénhidráttal?” Ilyenkor a hipó tényleg csak félig-meddig kellemetlen – inkább aranyos.

A zsémbes hipó. Na, ez az, amikor a többiek teljesen ártatlanul odalépnek hozzánk, mi meg leharapjuk a fejüket. Azért, mert rossz helyre tettek vissza valamit, vagy egyszerűen csak...lélegeznek. Persze ilyenkor mindig értetlenkednek: „Mi történt, mit csináltam?” – amire sajnos sokszor újabb odaszúrás a válasz. Aztán persze összekapunk feleslegesen, míg végül kiderül: ja, leesett a cukrom. És akkor minden világossá válik a számukra.

A szívszorongató hipó. Ez az, amitől az 1,5-ös típusúak (is) a legjobban félnek. Például amikor éjjel felébresztjük őket: „Kedves, hipózom, hozz gyorsan valamit enni!” – és a másik felpattan, és mindent odahord, amit csak talál a konyhában: szőlőcukor, banán, gumicukor, de sokszor még egy szendvics is elkészül. És ott ülnek mellettünk, figyelnek ránk, megkérdezik, hogy jobban vagyunk-e már, hozzanak-e még valamit. Van egy olyan rémálmuk is - főleg azoknak a hármasoknak, akik szülők - , hogy írnak nekünk, hívnak, de semmi válasz. Persze ők is tudják, hogy valószínűleg csak alszunk, vagy épp valamiért nem tudjuk felvenni a telefont, de sokukban ilyenkor bekapcsol a pánik. Sokan közülük addig nem nyugszanak meg, amíg valamilyen úton-módon meg nem bizonyosodnak arról, hogy életben vagyunk. 

A "nincs hozzá kedvem" hipó. Igen, ez is létezik. Mert az 1,5-ös típusúak is csak emberek. Vannak pillanatok, amikor éppen lehuppannának a kanapéra, vagy már félig aludnának, és akkor hangzik el részünkről: „Hozol valamit enni? Leesett a cukrom.” És magukban csak sóhajtanak „Komolyan? Most?” Persze, hogy megteszik – hisz szeretnek minket, és nem hagynának minket cserben. De attól még néha baromira fárasztó - nekik is, nekünk is. És ettől még senki sem lesz rossz társ, barát vagy családtag.

Mit tanulhat mindebből egy 1,5-ös típusú? Ha magadra ismersz, tudd: nem vagy egyedül. Akár évek óta élsz ezzel, akár most csöppentél bele, mindig lesznek ilyen helyzetek. A legfontosabb: ne vedd túl komolyan, ne marcangold magad semmiért. Inkább beszéljetek róla az 1-es típusúddal! Kérdezd meg, mi a kedvenc "hipó-kajája"? Mit szeretne, hogyan reagálj ilyenkor? Mit érez, amikor leesik a vércukra? És te mit érzel, amikor mellette vagy ilyenkor? Mint az élet oly sok területén, itt is igaz: a kommunikáció mindent visz.