Van egy mondhatni hagyományunk, minden év augusztus 20-án.  Már ha hagyománynak lehet nevezni valamit, amit három éve csinálunk. Szóval úgy kezdődik a nap, hogy lesétálunk a rakpartra- szerencsére közel lakunk- és végig nézzük a légi parádét. Miközben zúgnak felettük a MÍG 22-esek, meg a harci helikopterek–amiket Gellért csillogó szemmel csodál apja nyakából–én már a menekülő útvonalat keresem a szememmel a tömegben. Na, nem azért, mert nyomaszt a sok ember. Persze nem a legjobb, de mégis mire számítson az ember lánya augusztus 20-án, Budapesten, kvázi a belvárosban? Hanem azért, hogyan juthatunk el leghamarabb kedvenc cukrászdánkba, ami jó érzékkel 10 órakor, a légi show után nyit.  A hagyomány része, hogy mindkét ország tortáját megkóstoljuk, egy szelet mentes, egy szelet cukros. Hármunk között.  Egyébként kijelenthetjük, nem találtuk fel a spanyolviaszt, a cukrászda nyitás után öt perccel már teli van. Augusztus 20-a itthon már régen nemcsak zászlólengetés meg tűzijáték, hanem a nemzeti cukrászdajárat napja. A pultnál ott feszített a két idei főszereplő.

• DCJ Stílusgyakorlat – az idei Ország Tortája. Van benne minden, ami miatt Tominak azonnal felcsillan a szeme: csokoládé-karamell-meggy, utóbbi pálinka formájában is, mandulanugát, mandulagrillázs. Ugye, ahogy a gyulai Kézműves Cukrászda alkotói is elmondták, a tortát a dobostorta ihlette.
• Álmodozó – Magyarország Cukormentes Tortája, ami a neve ellenére nagyon is valóságos: szintén kakaó és megy az alapja, de utóbbi chiamagos meggyraguként van benne, na meg a kakaótöret.

Na most, mi ketten, mint minden évben, úgy ülünk le, mint egy görög dráma két főhőse: Tomit a cukor hajtja, engem meg a cukormentes lelkiismeret. És tényleg, mintha az univerzum így programozott volna: Tominak mindig a cukros torta jön be. Hiába mondja, hogy "na, majd most biztos a mentes", egy falat után már látom rajta, hogy inkább a bűnös élvezetet választaná. Nekem meg mindig a mentes. Lehetne bármilyen csicsás a hagyományos, valahogy a mentes könnyedsége az, ami tényleg megfog. Mintha az életem mottója lenne: cukor nélkül is lehet édes. És ott van Gellért, aki egyelőre teljes gasztro-szabadságharcos. Ő bármit megeszik, csak torta legyen. Előbb belemártja az ujját az egyikbe, majd a másikba, és mikor már mindkettő rétegei egymásba folytak a tányéron, boldogan kijelenti: „Ez finom.” Pont. Gasztrokritikus született.

A helyzet mindig ugyanaz, mégis minden évben meglepődünk. Tomi nosztalgikusan kanalazza, vagyis villázza a cukros verziót, közben azért belenyal az enyémbe is („na jó, ez tényleg finom, csak nem annyira torta-torta”), én meg a mentest ízlelve érzem, hogy igen, nekem ez a könnyebb, harmonikusabb világ. És közben az egésznek van számunkra egy kis filozófiai tanulsága is. Hogy bár a „tiltott torta” mindig édesebb – főleg annak, akinek tényleg tiltva van, de ez nem azt jelenti, hogy csak az lehet jó. Úgyhogy mi hárman így ünnepeljük Szent Istvánt: két szelettel, három véleménnyel, és azzal a felismeréssel, hogy az életben pont így van minden más is. Ami nekem szabadság, az Tominak korlát. Ami neki élvezet, az nekem bűntudat. És ami Gellértnek? Hát, neki még csak torta. És néha ez az irigylésre méltó legjobban. Boldog születésnapot, Magyarország!