Sport gives chance - Spoleto Urban Crossing

2018. október 03. - szabari.betti

13406807_548905148627764_967664874167282138_n.jpg

Idén februárban egy nagyon ígéretes hirdetésre figyeltem fel a Sportos Cukorbetegekért Egyesület oldalán: 1-es típusú diabétesszel élő kerékpárosok és futók jelentkezését várják, egy 2018 augusztusában megtartandó olasz sportversenyre. Több versenyszám is elérhető volt mindkét csapat számára, 10 km, félmaraton, a biciklisek számára pedig könnyebb és nehezebb terepek. Mivel már régóta futok, nem volt kérdés, hogy jelentkezek! 

Az egyesület egyik vezetője, Muskát Erika összefoglalta, amit a csapatról tudni érdemes: "A Sportos Cukorbetegekért Egyesület 6 éve működik, 1-es típusú cukorbeteg fiatal felnőttek, gyermekek és családjaik számára szervez programokat. Az első években a gyerekek táborozása és néhány kirándulás volt a program, majd elindítottuk az „Üdv a klubban” kezdeményezést, ahol diabétesz edukátorok vezetésével tudjuk a cukorbetegséggel kapcsolatos ismereteinket bővíteni havi klubtalálkozókon. Rendszeresen járunk futóversenyekre, és évek óta rendezünk családi napot a diabétesz nap környékén, november közepén. Egyre többen ismerik az egyesületet, így kaptunk meghívást a Spartan Kids akadályfutó versenyre és Olaszországba is. Ha bárkinek, bármilyen kérdése, kérése lenne, vagy szívesen csatlakozna lelkes kis csapatunkhoz, a következő elérhetőségen találhat meg minket:
www.sportoscukros.hu
http://www.facebook.com/sportoscukros
sportoscukorbeteg@gmail.com "

41286209_1008240942694180_3832599734279733248_n.jpg

A tanulmányi és szakmai csereprogramokról már ismert Erasmus+ tette lehetővé, hogy minden európai országból 20 diabéteszes versenyző nevezhessen a versenyszámokra. A rendezvényt Olaszországban, Spoleto-ban tartották meg, egy gyönyörű kisvárosban az Appenninek hegyei között, számos látnivalóval, és jó nagy szintkülönbségekkel :) A magyar csapat az ország minden tájáról érkezett, hobbi futók, félmaratonisták, bringások, sokan csak most ismertük meg egymást, néhányan viszont már korábban az Egyesület révén kapcsolatban álltak. 

Egyik versenytársam, Dezsőné Rácz Hilda utazónaplót készített az ötnapos rendezvényről, amellyel igazán sikerült megfognia a versenyek és Olaszországban töltött napok hangulatát. Íme ebből egy kis részlet:

"Olaszország 1.nap:
Reptér. Van két órám a találkozóig. Azon agyalok, hogy meg kellene látogatnom Vikit, aki itt dolgozik, mert kábé 5 évente repülök és mégiscsak vele futottam le életem első félmaratonját Móron. Mégiscsak tudnia kellene erről az utazásról, hiszen mérföldkő az életemben.
A reptéren is karácsonyt játszunk, Katának odaadom a Novo Nordisk biciklis team-től szerzett relikviát, a biciklis kulacsot, ő boldog. Vagy szimplán csak szomjas. Áginak hátizsákot viszek, mert az övé az utolsó pillanatban tönkrement, Erika pedig kiosztja az egyenpólóinkat. Marha jól nézünk ki. 
Nézegetjük az olasz pasik képeit a neten, Claudio fog várni a reptéren és Fabrizio lesz a sofőrünk. Állítólag elég vadul.... vezet. Már a gépen ülünk. Hihetetlen dolog történt az imént! Beszállás előtt odalépett hozzánk egy nagyon kedves fiatal hölgy, kik vagyunk és hova tartunk, ő ugyanis Gyuri bácsi unokája és látja a pólón a cég logóját. Gyuri bácsi nagyon sok pénzt adott nekünk, hogy egyenpólót csináltathassunk az útra. 
Megérkeztünk Rómába. Claudio idősebb a vártnál, de azért a buszunkhoz nagyon ügyesen odakísért minket. A buszon a horvát és a portugál delegációval kerültünk össze, az utóbbi temperamentumos, vidám csapat, konkrétan végigüvöltik és röhögik az utat. Rómából északra haladva egyre szebb hegyvidék, szerpentines utak, meseszép városok jöttek sorban. Megérkeztünk a szállásra. 

Olaszország 2.nap:
Ködbe burkolózott a hatalmas hegy a szállodai ablakunk előtt. Mint a Grand Canon. Lélegzetelállító. Ahogy Rómától errefele haladtunk, a busz hőmérője 31 fokról 21 fokra váltott. Szóval hűvös lett a reggel is, én pedig egy nadrágot hoztam. A reggeli pazar volt. Csupa olyan holmi, amit vagy tíz éve nemhogy nem ettem, de nem is tartunk otthon: foszlós kalács, fehér kenyér, rácsos lekváros pite, valami cukros mázzal bevont croissant, ananászlé. Éljen a diabétesz! Erika, a csoportvezetőnk félénken jelezte a pincérnek, hogy holnap reggel talán kevesebb gyors szénhidrátot kérnénk. Ehhez képest nem is mértem annyira rosszat a reggeli után. A buszon kibontottuk és meglengettük Timi új nemzeti zászlaját a portugáloknak, akik megtapsolták a rigmusunkat. Az olasz szervezés nagyon lelkes, temperamentumos, aranyosak, vendégszeretők, de akkora volt a káosz, hogy csinálni se lehetett volna nagyobbat. A tizenöt országnyi, kb. 300 fős nemzetközi delegáció kicsit feladta a leckét az itáliai házigazdáknak. Úgyhogy a hivatalos megnyitó után a fizikai aktivitás jegyében mi rövidesen nyakunkba is vettük Spoletot és pontosan 12,2 km-t toltunk a lábunkba. Aztán, mivel a tucatnyi mai kilométert keveselltük, este még meglátogattuk a hegytetőn lévő zarándokhelyet. Ez az egyórás záróséta Szent Ritához két meglepetést is hozott. Először is szembesültünk azzal, hogy a hegyen lévő szökőkút egy kád, amikor Dani nemes egyszerűséggel kihúzta a dugót. Majd, hihetetlen, de láttunk egy aprócska skorpiót, szóval átértékeltük az életet és innentől kezdve jól meggondoljuk, melyik kőre ülünk le Casciaban.

Olaszország 3.nap:
Míg Spoletoba tartunk 13 fokban a mediterrán nyárban, kifeszítjük a magyar zászlót a busz elején. Szegény sofőrünk, Fabrizio semmit nem lát a szerpentinből, de azt mondja, "va bene" és hogy júniusban látta a Balatont. 
Ma 30-100 km-t fogunk biciklizni. 3 nap az olaszoknál és a mi kis szekciónk máris két frakcióra bomlik. Délelőtt közös biciklitúrán Assisi felé kalandozunk mindnyájan, majd a futók a vasárnapi főversenyre való tekintettel a délutánt lazábban töltötték. A biciklisek viszont a pasta party után negyed órával ismét nyeregben találták magukat, hogy Umberto Poli-val, az olasz bajnokkal, aki maga is cukorbeteg, újabb 60 km-t kerekezzenek. E-bike-ot még nem láttam, indulás előtt csak annyit tudok, hogy állítólag azt is tekerni kell. Nagyot fejlődött a világ, Don Matteonak, szegénynek ilyenje még nem volt. Hát ez bazi jó! Fokozattól függően egy tekerés olyan, mintha 3-4-5 tekerés lenne, megyünk, mint a golyó. Aztán a vércukormérő versenyt Robi nyerte. Nem először. Eddig se volt szimpatikus. Elég jók az értékei egészen estig, amikor két brutális hipón is próbáljuk átsegíteni, veled vagyunk, Robi! Ez kiválóan sikerül, mert vacsorát már nem kér. A vacsoránál már kínunkban röhögünk, azon például, hogy Ádám szerint Tamás már folyékonyan beszél spanyolul. Tamás pedig ekkor döbben rá, hogy a bidé melletti makulátlan damaszt törülközők kísértetiesen hasonlítanak a gyönyörűen megterített vacsoraasztal szalvétáira. Vajon a szállodai szobaasszony össze szokta keverni őket vagy ura a helyzetnek...?

40483092_949604395250628_1127716665123930112_n.jpg

Olaszország 4. nap:
Erika még tegnap éjjel ÉHP rövidítéssel (éjszakai hypo party) Fb eseményt hozott létre a csoportunknak, mert ennyi biciklizés után számítani lehet tömeges vércukoresésre. Még hajnali kettőkor is azon dilemmázott, vajon ismétlődő esemény legyen-e. Hát én ilyen szép helyen még sosem ettem nutellát hajnali 3-kor! Assisi a mai úticél, aktívak leszünk ma is, de versenyek nélkül. Nem Fabrizio, a kedvenc sofőrünk jön értünk, hiányoljuk, bár Giacomo is elég sármos. Assisi. Nincsenek rá szavak. Mindenki turistaáradatra készít fel minket, de meglepő módon nincs tömeg. Ma mienk a világ egyik leggyönyörűbb városa! Csak sétálunk, bolyongunk, nincs tér és nincs idő, fényképeken próbáljuk majd hazavinni és megosztani az élményt, de ezt nem lehet. Szent Ferencet üdvözöljük, egy kis souvenir az otthonmaradottaknak és már vége is a varázslatnak. Ma hazafelé volt amúgy az áttörés, mindenki spanci lett. A magyar team tagjai értelemszerűen magyarul, a horvátok horvátul beszélgettek, a sofőr olaszul telefonált. Egy útmenti lehajtónál utolért minket Claudio, mint Alonzo, a portugálokkal, akik lemaradtak a buszról. Így már portugálul is folyt az eszmecsere. A három náció pedig egyre jobban felbátorodva angolul kommunikált. Bábeli zűrzavar. Holnap félmaraton.

41368529_1974838082578143_5564763871572393984_n.jpg

40568593_950135038530897_7429694205422731264_n.jpg

Olaszország 5. nap:
Szent Rita falujában, Roccaporena-ban laktunk ezekben a napokban. Szent Rita a reménytelen kérések védőszentje. Ez jár az agyamban hajnali 6 órakor, a recepción várakozva, amikor kezdjük felfogni, hogy a buszunk nem jött értünk. Hol vagy, Rita? Ez az állapot kb. 2 órán keresztül fenn is marad, egyszer csak azt vesszük észre, hogy a szállodából a zarándokok már a 8 órai misére készülődnek. Bakker, nem jöttek értünk. Fél év reményteli készülődése, örömteli várakozása kezd szertefoszlani. Köddé válni. Ma van mindkét szekció célversenye és minket itt felejtettek. Erika vacakol, akarom mondani vaccapol, telefonál, fészbukozik, próbál intézkedni. Végül Claudio, a busztársaság első embere, egy keményített inges, nyírt szakállas úriember, párhuzam és derékszög, aki a reptéren fogadott minket és egész itt tartózkodásunk alatt minden tranzitjáratunkat személyesen koordinálta Spoletoban, maga indul értünk. Vajon mi lehet a portugálokkal és a horvátokkal? Két óra késéssel az idei esztendő célversenyére tartok. Kizárt, hogy ott fogok állni a startnál 9 órakor. De Claudio - akit magunk közt most már csak Alonsonak becézünk - megnyugtat minket, hogy gyorsan, de biztonságosan vezet, korábban motorversenyző volt. És tényleg. Csak a gyomrunk kissé lemaradva követ minket, a sonkakanyart (egy hentesüzlet mellett haladunk el) 90-nel veszi be, a másfél órás utat 50 perc alatt teszi meg. Hányós zacskók a kezekben. Kitesz minden futót egy kőből mívesen faragott boltív alatt, fogalmam sincs, hol vagyunk, de határozottan mutat egy irányba és mi még mindig háborgó gyomorral elindulunk a Piazza del Mercato felé. 8 perccel a rajt előtt érkezünk, semmi pisi, nagyobb dolgokról ne is tegyünk említést, semmi bemelegítés, semmi relax, még jó, hogy a szállodában volt időnk a chipet a cipőnkre szerelni. Amikor a futók beesnek a rajtkapuba, a biciklisekkel Claudio Alonso éppen a város másik pontjára robog. Nekik is 9-kor lenne rajt, de előtte át kell venniük a bicikliket is. Erika pedig, szegény, beáldozza a saját versenyét, hogy minket erősítsen. Mindenkin másképp jön ki ez a stressz. Alapjáraton a vércukrok elszállnak, Robi 25-öt mér, Betti és Ági 20-at. Nekem jó a cukrom, de állok Spoleto főterén és sírógörcsöm van. Hüppögve hallgatom a Queen klasszikust, dübörög a We will rock you, indulunk. 9 kör Spoleto óvárosában. Csodálatos útvonal. Bagatell. Kata tanácsára hajgumikat teszek a csuklómra és körönként eldobok egyet. Robival ketten futunk félmaratont, ő nem rak hajgumikat, meg is toldja a köreit egy tizedikkel. Nem baj, a hivatalos idejét a 9. körnél rögzítik. Kétszer is leköröz, az egyik épp a rajtkapun áthaladva esik meg velünk. Nem robog el mellettem, összekapaszkodva futunk el a magyar zászló mellett. A rövid távon induló csoporttársaim és a futók civil kísérői mind nekem szurkolnak, lobog a magyar zászló, boldog vagyok. Több mint 70 nevezőből 41 befutó a félmaratonon. A biciklisek 14 km-t tekernek, csak a 14 éves Daninak kell másfél óra, hogy rájöjjön, neki már célba kellett volna érnie. Tévedésből letekeri a Classico 45 km-es távját. Mindenki célba ér, mindenki boldog. Ági folyamatosan hipózik, egy fickót elvisz a mentő, lábra se tud állni, az orvos portugál. Már a biciklisek is egyesülnek velünk, Erika pedig elindul a Garibaldi térre összeszedni Danit, aki szerencsére telefont vitt, de se szénhidrát, se vércukormérő nincs nála. Aztán ő is előkerül. Záróceremónia csak olaszul, ilyen egy igazi belevaló európai projekt Olaszországban, minek ide szinkrontolmács. Kihívnak minden delegációt egyenként a színpadra, szól a magyar himnusz, "Sportgiveschance", hát ezért jöttünk Spoletoba.

40538930_950474535163614_1310721467805073408_n.jpg

40502488_949603978584003_1370536687062482944_n.jpg

40568600_950376388506762_7687167697997529088_n.jpg

41416248_1974843995910885_773210270670520320_n.jpg

Utolsó nap Olaszországban:
Róma az örök város. Hogy ezt a kicsit közhelyes mondatot megértsem, ott kellett sétálnom a Colossseum tövében, körbe kellett járnom a spanyol lépcső tetején felállított egyiptomi obeliszket, fel kellett néznem a Vatikánban a Szent Péter Bazilika mennyezetére és hallanom kellett a Trevi kútba alácsorgó víz csobbanását. Értitek? Róma felett nem jár el az idő. Jövök fel a metró aluljáróból és váó, előttem a Colosseum... még mindig hihetetlen. Azt mondja a meglehetősen kritikus kislányom, hogy jók, jók ezek a napi beszámolók, de elég zavarosak. Vicc. Még jó, hogy zavarosak! Össze vagyok zavarodva. Annyi élmény ért, annyi benyomás, hogy talán hónapok is eltelnek majd, míg ezeket a szürkeállományom a megfelelő zsebekbe elpakolássza. 
Szeretem ezt a római családomat. Robit, a "komámat", aki közülünk talán a legjobb versenyeredményt produkálta a félmaratonjával és nagyon komolyan vette a felkészülést. Erikát, aki a testvéremet játszotta, és aki a legjobb szobatársam volt, egyébként meg fél éven keresztül baromi sok munkával készítette elő a projektet és koordinálta hibátlan angollal a kint tartózkodásunkat. Szeretem a "keresztgyerekeimet": az égimeszelő Ádámot, nagyon érett, okos fiút neveltek belőle a szülei. Hajnit, akit az immunrendszere kissé cserbenhagyott, torokfájással és náthával futotta le a maga távját, közben pedig a gyomra minden nap kétszer küzdött meg a szerpentinnel. Danit. A legfiatalabb csapat- és családtag egészen kinyílt a hat nap alatt, talpraesett és nyitott fiúnak ismertem meg és büszke vagyok a 45 km-es biciklis teljesítésére ott a hegyek közt. És ott vannak a többiek. Kata, aki csendes ember, de amikor az inzulinpumpa használatáról kérdeztem, óriási hozzáértésről tett bizonyságot és megeredt a nyelve, egyébként pedig istenien tud masszírozni. Gábor és Mariann, fiatal házaspár, akik tudományosan közelítenek meg mindent, sajátos és fanyar humorukkal lopták be magukat a szívembe. Betti és Tamás építész fiatalok, kicsit hagytuk őket turbékolni, de egyébként minden poénban benne voltak. Máté és Timi, anya-fia páros, mindig derűsek, segítőkészek, Timi mindenki ápolónője és a leglelkesebb zászlólengető szurkolóm volt. Máté pedig, talán a rengeteg edzés miatt, olyan parányi mennyiségű inzulinokat ad, hogy néha nem is hittem el, hogy cukorbeteg. A másik Erikánkat még az ismerkedős agárdi tókörön fogadtam a szívembe, szelídségével vett le a lábamról és sok pénzt szerzett az utazásunkhoz. Erzsi, az unokatestvére örök mosolygós, nagy szolgálatunkra volt az olasz nyelvtudásával. Nekem is kedvet csinált az olasz nyelvhez, mert csak 15 online leckén volt túl és szinte mindenhol boldogultunk vele, ahol nem beszéltek angolul. Ági mindig megnevettet, ha eszembe jut, mert - remélem, nem haragszik meg érte - de Pumuklira emlékeztet. Sok hipóval küzdött, remélem, rendbe tudja szedni az értékeit. Zita az apukájával és saját biciklivel érkezett, autóval, megmentették a csapatot a cipekedéstől. A repülőn két anyuka arról beszélget, mennyire rossz a gyerek órarendje, mert pénteken 5-6. óra tesi. Még ha valami fontos tantárgy lenne... Ők talán még nem tudják, mennyire az! "Sportgiveschance". Nekünk, cukorbetegeknek a sport mindenképpen esélyt ad, hogy ne álljon le a vesénk, ne vakuljunk meg, ne kelljen a lábunkat amputálni. És, hogy jövőre visszatérhessünk Umbriába. Addig is Szent Ritához fogok imádkozni."

41323162_1974838179244800_4355186667384995840_n.jpg

Egy hónap távlatából is szívmelengető volt olvasni Hilda írását. Az öt Olaszországban töltött nap alatt remek kis csapat jött össze, akiket hiszem, hogy nem csak a cukorbetegség köt össze, de a legfontosabb közös pont. Bízom abban, hogy a versenyek mindenkit megerősítettek abban, hogy mennyire szükséges számunkra a mozgás, a sport, és a kitartás, nem csak futás vagy biciklizés közben, hanem a diabéteszes hétköznapokban is. Szerencsére sokan vagyunk, és segíthetjük egymást. Én is abban bízom, hogy a következő években még visszatérhetünk egy csapatként Olaszországba. 

40784943_2388918361133411_7674356544992968704_n.jpg

#sportgiveschance

A bejegyzés trackback címe:

https://cukkerberg.blog.hu/api/trackback/id/tr6614278875

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.