"Ezt kell elmesélnem..."

2018. augusztus 07. - szabari.betti

mgm-lion-5700.jpg

Fogadjátok sok szeretettel egy nagyon kedves cukorbeteg ismerősöm történetét, akivel egy diabos gyerektáborban ismerkedtünk meg jó pár évvel ezelőtt. Petra azóta a mesterszakot végzi az Eltén a filmtudományi karon, és diplomamunkájára nagy hatással volt a diabétesz. Erről írt most Nektek:

"„Ezt kell elmesélnem, ezt az élményanyagot, ezt a történetet” – mondtam a tanáraimnak, három éven át minden alkalommal, amikor az évfolyamtársaim és barátaim újabbnál újabb filmtervei mellett megkérdőjeleződött az én kitartó vágyam a saját ötletem iránt. Képtelen voltam más történetekre és narratív formákra gondolni, mert volt egy, aminek a világát úgy ismertem, mint a tenyeremet.

Igazából ezen mindig nevetnem kell, mert fogalmam sincs, hogy mennyire ismerem a tenyeremet. A kiszolgáltatottságot viszont, ami egy 12 éves gyereket a diabétesz diagnózisában körülvesz, és egy idegen helyen, idegen gyerekekkel összezárva ’magára hagy’ -még akkor is, ha tudja, hogy az anyukája reggel már újra ott lesz mellette- azt ismerem.
Ebből az élményanyagból készült el tehát mesterszakos diplomafilmem forgatókönyve, amin az elmúlt fél évben már, mint készülő produkció dolgoztunk és dolgozunk folyamatosan a stábbal. Nagyon nehéz személyes történetet fogalmazni játékfilmben, mert iszonyú könnyen belecsúszik az ember öncélú emlékábrázolásba. Ennek pedig megvan az a veszélye, hogy unalmas és érthetetlen film kerül majd a vásznakra, ami csak az alkotóját, mint terápiás folyamat és múltidézés érdekli.

Ebben rejlik ugyanakkor a kitartás oka is. Rá kellett döbbennem, hogy azért „kell” erről az élményről mesélnem, mert nem vagyok még kibékülve a történtekkel. Sokáig azt hittem, hogy a kezdeti egyértelmű lendület és rendszerbarát hozzáállás a diabéteszhez, mindig ugyanilyen mértékben fenntartható lesz, hiszen miért is ne lenne az. Nem számoltam azonban azzal a ténnyel, hogy aki ezzel együtt él, az bizony nem vesz ki pihenőnapot. Ha igazán odafigyel és nem szeretne magának akár rövid-, akár hosszútávon bajt okozni, annak nincs szabadnapja, és akinek nincs szabadnapja, az elfárad. Minden egyéb életkörülmény mellett, amik szintén lehetnek önmagukban is kimerítőek, ott van ez a folyamatos koncentráció, hogy a tested egyensúlyát fenntartsd. Ez felelősség. Ehhez támogatás kell és olyan közeg, ahol bizalommal fordulhatsz segítségért bárkihez. Ehhez család és barátok kellenek. Szerintem.

A film kamaszlány szereplője ezekben szűkölködik. Testi-lelki támogatásban. Épp ezért képvisel egyfajta felelőtlen szabadságot, mert úgy érzi, tulajdonképpen nincs is miért, vagy kiért felelősséget éreznie; az ő helyzetében nagyobb baj, vagy következmény, mint hogy beteg és ez elveszi a szabadságát, már nem lehet. A kislány szereplőt ezzel szemben egy gondos, precíz és odafigyelő édesanya segíti, ezáltal egyértelműen érzi a rendszer fontosságának és saját felelősségének súlyát. Mindez azonban, ahogy fent említettem, nyomasztóvá válhat és az ember bele tud fáradni egy egyébként is korlátozó rendszer folyamatos fenntartásába.

Mindkét lányt értem és megértem. Mindkét vélemény és hozzáállás megvan bennem, talán másokban is, és ahogy haladok ebben a projektben előre, ahogy egyre többet gondolkozom a szereplők világán, arra jutok, hogy ez épp így van rendjén, hogy mindkettőt értenem kell.
Meg kell ismernem a következményekkel járó hozzáállást is ahhoz, hogy értékelni tudjam a rendszer és odafigyelés létjogosultságát. Meg kell értenem, hogy soha nem leszek boldogabb a szabályok felrúgásától, helyette szerezhetek inkább egy új barátot, akivel együtt nevetek majd a fájdalmainkon is.

Nagyon fontosnak tartanám, hogy mindenki végezzen el magában egy hasonló önvizsgálatot. Az, hogy milyen úton módon, milyen formában, hogy kell-e róla beszélnie, vagy csak magában elgondolkodnia, az egyéni kérdés, de az biztos, hogy minden verzió hatalmas segítség. Akkor is, amikor azt gondoljuk, nincs szükségünk rá. Mesélje el magának minden érintett, hogy milyen volt megélnie az elmúlt időket; miket tanult és miket változtathat még ahhoz, hogy jobb legyen. Csírájában kell elásni a nyomasztó érzéseket, amikről nem is biztos, hogy tudjuk, hogy bennünk vannak. Azután szabad büszkének lenni és mindezt bárkivel megosztani!

Nekem most ezt „kellett” elmesélnem Nektek!"

Pantyi Petra Berta

A bejegyzés trackback címe:

https://cukkerberg.blog.hu/api/trackback/id/tr3414167393

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.