Miért jó cukorbetegnek lenni?

2018. február 04. - szabari.betti

23658657_1734992989846998_1286921526520070391_n.jpg

Az évek alatt nagyon sokféle attitűddel találkoztam már azt illetően, ki hogyan kezeli a cukorbetegségét. Nyilván valóan mindenki máshogyan éli meg, hiszen ez nem egy önkéntes dolog. Több fázisa van a feldolgozásnak, teljesen érthető, ha olykor szomorúságot érzünk emiatt. Érthető, ha megterhelőnek érezzük, hiszen rengeteg feladattal és kötelességgel jár, olykor lemondással, és nagyon sok kihívással is szembeállít minket, amelyeknél néha úgy érezzük, nem tudjuk megoldani. Érthető, hogy félünk tőle és a jövőtől, hiszen ismerjük a veszélyeit. Érthető, ha betegségnek hívjuk, hiszen AZ, és érthető, ha állapotnak, hiszen az IS. Olykor depressziósak lehetünk miatta, tehetetlennek érezhetjük magunkat és sírhatunk, néha inkább a homokba dugjuk a fejünket, és úgy vagyunk vele, "velünk ez úgysem történhet meg". Sosem állítanám egyikről sem, hogy velem még nem fordult elő. De nagyon fontos, hogy ne süllyedjünk el ezekben a mélypontokban hónapokig, évekig, vagy akár életünk hátralévő részében. Mert az már nem érthető. 

Szerintem nem éri meg hagyni, hogy elmenjen mellettünk az élet, amíg mi ezen szomorkodunk. Persze: nagyon sokat kell dolgozni rajta, tanulni, utánajárni, olvasni róla, kérdezni és válaszokat keresni, kinevetni, szidni, káromkodni, bosszankodni miatta, elfogadni, befogadni, viccet csinálni belőle majd komolyan venni, és az életünk részévé tenni. Ez kőkemény meló. Folyamatosan próbálunk fejlődni, haladni, erősödni, előre lépni, próbálkozni életünk minden egyes területén: az iskolában, az egyetemen, a munkánkban, a kapcsolatainkban, a hobbinkban, a sportokban. Felfedezni új dolgokat, és fejleszteni az eddigieket. Miért ne lehetne mindezt kiterjeszteni a diabéteszünkre is? 

Ha valamiben, ebben aztán igazán megéri fejlődnünk: hogy minél rutinosabban kezeljük a mindennapokat, minél könnyebben hozzunk döntéseket, minél jobb értékeket produkáljunk napról-napra. Persze mindezt úgy, hogy nem ezen kattogunk a nap minden percében. Fiatalkori cukorbetegként nem tehetünk ez ellen, nem fordíthatunk vissza semmit, ebből a helyzetből kell a lehető legtöbbet és legjobbat kihoznunk. Ha harcolunk ellene, magunk ellen harcolunk. Hiszen a részünk. A részünk, de nem ez határoz meg minket.

Sokszor hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy nagyon rossz nekünk, pedig hiszek abban, hogy ez igazán csak nézőpont kérdése. Nézzük meg közelebbről: emberek ezrei éheznek-szomjaznak a világon, vannak, akik levegőért küzdenek, vannak, akik háborúkban esnek el, vannak, akik halálos betegségben szenvednek, és nincs számukra gyógymód. De mivel mi a mában élünk, számunkra van (éljen Banting)! Naponta párszor meg kell szúrnunk magunkat, ne adj' Isten, folyton lóg rajtunk egy masina, ami inzulint adagol, számolgatjuk, hogy mit eszünk, vizsgálatokra járunk, és időnként elhárítunk egy-két hypot. Ezen túl pedig élhetjük a csodálatos életünket, úgy, ahogyan mi szeretnénk, ahogyan mi alakítjuk. Komolyan olyan rettenetes ez?

Személyes tapasztalatom, hogy a cukorbetegség nagyon sokat adhat, ha megengedjük neki. Ha megismerjük a jó oldalát is.

Rendszert ad. Jobb esetben, ha nem váltok olyan pumpás bestiává, mint én, aki képtelen ugyanazokban az időpontokban enni minden nap, ad egy napi rutint a mérések, étkezések, inzulinadások sorozata, könnyebben megtanulhatjuk a helyes időbeosztást, és ezt a többi teendőnkre is kiterjeszthetjük, könnyebben megszervezzük a napjainkat, könnyebben menedzseljük az életünket.

Tudást ad. Bevallom, azon ismereteim nagy részét, amely az emberi szervezettel és annak működésével kapcsolatos, nem a biológia órákon szedtem össze. Cukorbetegként nagyon sok hasznos könyvet és cikket érdemes elolvasnunk a diabéteszről, és persze az évek alatt óriási gyakorlati tapasztalatra tehetünk szert, amelyekkel másokat is támogathatunk, mások életét is könnyebbé tehetjük. Ha nem lennék cukorbeteg, nem lennék edukátor, és nem táboroztathatnám a diabos lurkókat minden nyáron, és a Belevalók oktatásokon sem vehetnék részt. 

Sportot ad. Már a cukorbetegség előtt is volt némi testmozgás az életemben, de csak ennek hatására vált tudatossá. Hamar realizáltam, mennyivel kevesebb inzulinra van szükségem, ha rendszeresen mozgok valamit, így tinédzser koromra már a mindennapjaim része volt. Az igazán nekem való sportot viszont csak később találtam meg: számomra egyértelműen a neuropátia az egyik legfélelmetesebb szövődmény, ezért szerettem volna olyan mozgásformát választani, amely folyamatosan és biztosan karban tartja a lábaim vérkeringését. Évekkel ezelőtt kocogással kezdtem, idén már a sokadik futóversenyre jelentkezem.

Egészséget ad. Még ha nagyon furcsán hangzik is. A diabétesz miatt élek - amennyire csak lehet - tudatosan, emiatt figyelek oda nagyon a táplálkozásra, nem csak annak mennyiségére, hanem minőségére is. Emiatt járok rendszeresen vizsgálatokra, így sokkal jobban kontrol alatt érezve magam, hiszen így más egészségügyi problémákra is könnyebben, és még időben fény derülhet.

Erőt ad. Az a tapasztalatom, ahogy telnek a cukorbeteg évek, hihetetlen erőt és kitartást tud adni a mindennapokhoz az a tudat, hogy látod, így is élek. Így is jól élek. Így is érettségizhetek, diplomát szerezhetek, dolgozhatok, félmaratonokat futhatok, szerelmes lehetek, hobbikat űzhetek, nyelveket tanulhatok, sikereket érhetek el. Cukorbetegként is ugyanazt az életet élhetjük, mint mindenki, ha akarjuk, és ez nagyon erőssé tehet minket.

Szeretetet ad. Elképesztően sok embert ismerhettem meg pusztán azért, mert cukorbeteg vagyok. Nagyon sok értékes és nagyszerű embert, akik közül többen a barátaim is lettek, akik közül többen maguk is cukorbetegek. Néhányan példaképpé nőttek a szememben. A szüleimnek köszönhetem, hogy már a diagnózis után pár hónappal elküldtek egy diabos gyerektáborba, annak ellenére, hogy kézzel-lábbal tiltakoztam. Már nem vagyok gyerek, de azóta is visszajárok. Igazából a diabétesz miatt lettem önkéntes. Szívesen gondolom azt, hogy ha nem lennék cukorbeteg, akkor is önkénteskednék, de ebben azért nem vagyok teljesen biztos. Hihetetlen kis közösség ez, amelybe igazán jó érzés tartozni, és nagyon sok támogatást nyújt, ma már nem csak cukorbeteg vonatkozásban. Számomra ők a legfontosabb dolog, amit a diabnak köszönhetek. Néha eljátszom a gondolattal, hogy mi lenne, ha valami felsőbb hatalom felajánlaná, hogy nem leszek többé cukorbeteg, viszont cserébe nem ismerném ezeket az embereket. Az a furcsa, hogy nem biztos, hogy belemennék az alkuba.

2_53.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://cukkerberg.blog.hu/api/trackback/id/tr3813633060

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

KorcsmárosGábor 2018.02.09. 12:27:14

Remek cikk, így kell hozzáállni!!!

gyogyszernelkul · cukorbaj.blog.hu 2018.02.12. 20:04:57

10 év múlva már valószínűleg nem kell aggódnia senkinek a cukorbetegség miatt. Egyrészt a technológiák, másrészt a tudatos életmód fog segíteni legyőzni a cukorbetegséget.