Az évek alatt nagyon sokféle attitűddel találkoztam már azt illetően, ki hogyan kezeli a cukorbetegségét. Nyilván valóan mindenki máshogyan éli meg, hiszen ez nem egy önkéntes dolog. Több fázisa van a feldolgozásnak, teljesen érthető, ha olykor szomorúságot érzünk emiatt. Érthető, ha megterhelőnek érezzük, hiszen rengeteg feladattal és kötelességgel jár, olykor lemondással, és nagyon sok kihívással is szembeállít minket, amelyeknél néha úgy érezzük, nem tudjuk megoldani. Érthető, hogy félünk tőle és a jövőtől, hiszen ismerjük a veszélyeit. Érthető, ha betegségnek hívjuk, hiszen AZ, és érthető, ha állapotnak, hiszen az IS. Olykor depressziósak lehetünk miatta, tehetetlennek érezhetjük magunkat és sírhatunk, néha inkább a homokba dugjuk a fejünket, és úgy vagyunk vele, "velünk ez úgysem történhet meg". Sosem állítanám egyikről sem, hogy velem még nem fordult elő. De nagyon fontos, hogy ne süllyedjünk el ezekben a mélypontokban hónapokig, évekig, vagy akár életünk hátralévő részében. Mert az már nem érthető.